Egy séta és egy csobbanás.

A sziget másik oldalán a Nagy-Dunánál, szemben Verőcemaros...

Tényleg csak két rövidke kirándulás és fürdőzés volt.

A cím szerint virtuálisan, képzeletben, de van valóságtartalma.

A kávéház, irodalmi kávéház, kocsma, barátok, ismerősök, információk téma nagyon régen foglalkoztatja a gondolataimat.

A képzeletemben mindig megvan egy kép, mindig más és más.

A helyszín olyan hely, ahol élek, sok sok zöld, talán valami víz, folyó vagy tópart. Kedves kis épület, a kertjében mindig valami évszaknak megfelelő növény, aranyeső, orgona, tulipánok, hortenzia, dáliák, őszirózsák.

Kecskelábú asztalok, padokkal, árnyat adó nagy fa vagy tarka ernyők alatt, nem sok csak 3 - 4 asztal.

Odabent hófehér falak, egy kis kármentő, ahol kiszolgálnak, körben a fal mentén kockás abroszos asztalok, minden asztalnál estére falikar, több helyen konnektor a laptopnak, a mobiltelefonnak, ha lemerülnének.

Nem kell nagy választék, csapolt sör, fehér és barna, valami finom termelői bor, de finom, néhány féle gyümölcslé, egy két féle rövid ital, kávé, tea. Friss pogácsa és rágcsálni való, mogyoró, ropi, az édesszájúaknak valami édes aprósüti.

Lennének mindenféle napilapok és képes újságok, amiket helyben lehet olvasni, sőt olyan régimódi újságtartó állványok, csak képen láttam, de tetszik, egy sarokban lehetne egy bárkinek igénybe vehető számítógép...csak egy.

Egész nap jönnének mennének az emberek, mindenki annyi ideig maradna, ameddig tetszik, a fogyasztástól függetlenül, beszélgetnének egymással, bármiről, kötetlen izgalmas csevegés folyna, amibe bárki bármikor, kedve szerint belefolyhatna.

Délután van, a kis képzeletbeli kávéházunk félig meddig tele van. Világítás még nem kell, a napfény beszűrődik az ablakokon. A kiszolgáló fiatalember a pultra könyökölve egy látszólag izgalmas könyvet olvas. A rádióból diszkrét zene szól.

Az egyik sarokban idős úr ül, előtte szétterített újság, a szemüvegtokja és egy könyv. Komótosan kortyolgatja olvasásközben a borát és a szemüvege mögül kipillantva időnként körülnéz.

A vele szemben ülő fiatal lányokat figyeli, élénken beszélgetnek, néha egymás szavába vágnak, barátnők, akik összejöttek egy kis csevegésre. Kitárgyalják a pasikat, közben szórakozottan lapozgatják a női újságokat és jégkockára csorgatott gyümölcslevet isznak, összecsücsörített ajkakkal, szívószállal.

Egy másik asztalnál négy férfi ül, jókedvűek, valamit mintha ünnepelnének. Előttük kicsi pálinkás poharak és korsó sörök. Koccintanak, láthatóan gratulálnak egyik társuknak, aztán jólesően, jót húznak a hideg sörből. Hátradőlnek székeikben és folyik az eszmecsere, talán politizálnak is. Néha azért csak úgy szórakozottan rajta felejtik a szemüket a lányokon.

Az ajtóhoz legközelebb álló asztalnál egy nagyi ül, két kisebbecske unokával. A gyerekek valami sütit majszolnak és gyümölcslevet isznak, tele szájjal vágnak egymás szavába. A nagyi kávéját kavargatva nézi őket és arra próbál koncentrálni, hogy ne morzsázzanak túl sokat.

Egy másik asztalnál egy középkorú házaspár ül, talán bevásárlásból érkeztek és mielőtt hazaérnek megisznak valami jó hideget, szomjasak ez látszik. Békésen beszélgetnek, a férfi a lapokba is belenéz.

Hirtelen szinte berobban a helyiségbe a helybéli társasági élet ismert figurája, dinamikus, nagy hangú, délceg pasi, igazi macsó típus. Azonnal megtelik az helyiség egy kis élettel, midenki felkapja a helyét.

- Kézcsókom a hölgyeknek, jó napokat az uraknak, csókolom Piri néni, elhozta az unokákat, szevasz Lajoskám, mi újság, a szokásosat kérem! - csak úgy egy szuszra.

Mielőtt lekönyökölne a pult szélére lekezel a férfiakkal és máris nyúl a jó korsó sörért, meleg van, a felét le is húzza egyszerre.

- Hát mit szóltok ehhez a meleghez? A fenébe, a múlt héten kellett volna, itt voltak a pesti rokonok. Szinte csak magának beszél, de mindenkinek, mert mindenki figyel rá.

- Mit mond a politika Béla bátyám?- fordul az olvasgató öreghez. Csak nem a tévés, rádiós elbocsájtásokat olvassa? Hát szépen vagyunk, kurva egy világ ez! Nem igaz? -  Béla bátyám.

Az öreg csak bólogat - Az van édes fiam, ahogy mondod, de hát mit csináljunk - így az öreg.

- Na minden jót, mindenkinek! - felhajtja a maradék sört - megyek, mert még van egy kis dolgom. Lajoskám, este még jövök!

Elviharzik, pont ahogy jött. A többiek visszatérnek az olvasáshoz, a csevegéshez, a hideg italokhoz.

Valahogy így zajlik az élet, mint egy állandó körforgás, a kis betérő sosem unalmas és sosem üres. Jönnek, mennek, megpihennek, kicsit oltják a szomjukat az emberek és mindenki mindenkit ismer.

2011. július 2 - 3.

Igaz, hogy nem a nagyszabású a Balaton Sound, de Kisoroszi évi nyári mulatsága.

Itt is, amikor kell dübörögnek a hangszórók, magasba lendülnek a kezek, a programok közben nagy az ováció, lelkesen, vidáman ünnepel a falu apraja nagyja és az ilyenkor ide látogató szép számú kíváncsiak.

A program számunkra igazán délután kezdődött, mert a délelőtti megnyitóra és a gyermekprogramokra nem szoktunk elmenni.

Nagyon szeretem a lovakat, így aztán főleg miattam a lovasbemutató kihagyhatatlan esemény. Korábban a legelőn rendezték, ott nagyobb a tér, de a sok eső miatt ott most túl puha, süppedős a talaj. Kissé szolidabb, de azért látványos bemutatón tapsolhattunk.

Készítettem videókat is, kár hogy nem tudom, hogy kell feltenni. Megörökítettem azt a lovas produkciót is, ami bekerült a guiness rekordok közé és a tévében is szerepeltek vele. Egy lovas húz egy kezénél összekötözött férfit, akinek közben meggyullad a hátán a ruhája. Jó darabig égő ruhával húzza tovább, majd hirtelen hátára fordul a férfi és ettől elalszik a tűz a ruháján.

Régi szokásomhoz híven egyszer azért végig sétálok a kirakodó vásáros sátrak között is. Van sok meglehetősen gagyi, pusztán "költsd a pénzedet" dolog, de néhány figyelemre méltó árucikk is. Természetesen a színes féldrágakövekből készült ékszerek érdekeltek, mint mindig. Nem sikerült vásárfiára szert tennem, mert életem párjának nem volt türelme kivárni, amíg tetszetős és olcsó portékát találok a sok szépség között. (ah nők...)

Itt még üres az esti színpad és a "nézőtér"

Ezt csak azért vettem le, mert hát tényleg...nagyon...

Este 8- fél kilenc körül kezdődtek a koncertek, hazamentünk  vacsorázni, átöltözni, mert az este hűvösnek ígérkezett.

Hazafelé elkapott a zápor, kicsit kerültünk a tömeg miatt és az erdő homályából kibukkanva így érkeztünk az egyszerre zuhogó esőre és a napsütésre, muszáj volt lefényképezni.

Az esti koncert műsor első fellépője Deák Bill Gyula volt (közismert művésznevén, "százlábú") Nekem nagyon élvezetes meglepetés volt, élőben még nem láttam és ilyen közelről sem. (Mint polgárőrök ott álltunk a színpad oldalánál, ahová a közönség nem jöhet fel, a rend miatt.)

Szerintem nagy dolog volt amit Bill ugyan ülve, csak a tapsoknál felállva de mégiscsak legalább másfél óráig végigcsinált és nagyon szimpatikusan beszélt a közönséghez.

A fiatal dobos (a férjem szerint is, aki valamikor dobolt) fantasztikus dobszólókat vágott le néha. Nagyon tetszett az egész.

Íme a közönség:

A rend őrei is jelen voltak, ezen a képen többen kéne lenniük, de mire exponáltam szétspricceltek.

(rákattintva a képekre, nagyobb lesz, teljesen elégedett vagyok, hogy sikerült megoldani)

Folytatás következik, nem akarom, hogy egyszerre túl hosszú legyen. Nem írok másikat, semmi értelme.

Kis pihenő után nagy taps kíséretében a színpadra lépett:

Kicsit homályos, már este volt, de felismerhető Charlie. Jól felépített koncertet adott, több műfajból is mutatott az ismert számai közül. Természetesen a vége felé jöttek a nagy dalok, pl. A jég dupla whiskyel, óriási siker volt, hosszan játszották, énekelte az ismert nótát. Nagy showmann az kétségtelen, tudja mi kell a közönségnek. Már az előző koncerten látta, hogy fényképezek és videózok oldalról, ezért aztán odafordult időnként.

Tetszett az előadás vége, úgy jöttek le a színpadról, hogy egyenként, vagyis a zenekar minden tagja játszott egy fantasztikus szólót, a basszgitáros és a dobos elképesztő rövid kis showt adott pár perc alatt.

Másnap dél felé számunkra egy érdekesség maradt, kimentünk a Kis-Duna partra megnézni, hogyan főzik a barátok, ismerősök a halászlé főző versenyre a halászlét. Ezt nagyon szeretjük, egyrészt jó mulatság, másrészt ritkán főzök halázlét és ilyenkor jókat kóstolunk. Eléggé fújt a szél, nehéz a volt a tüzeket meggyújtani és égve tartani.

Kétfélét is kóstoltunk a levesszerű bajait és a hagyományos, általam is ismert passzírozott sűrítménnyel készült változatot. Hát, mit mondjak, én amúgy is nagyon szeretem, mennyei volt. Hoztunk is haza és én még hétfőn is azt ebédeltem.

Az esti koncert még Csepregi Éva és a Neoton familia volt, arra nem mentünk ki, mert akkor már esett az eső. (és azért annyira nem az én műfajom)

Egy dolgot nagyon sajnálok, az én legnagyobb élményem mindig a káprázatos tűzijáték, ami a második nap befejezése szokott lenni, elmaradt a szél és az eső miatt.

Hát ennyi volt. Én élveztem, szeretem az ilyen helyi mulatságot.

Szombaton reggel nem sokkal hét óra előtt ásítozó társaság gyülekezik az ismerős kék busz körül. Hurrá! Kirándulunk! A csomagokat elnyeli a busz gyomra, a dohányosok egy utolsót szippantanak felszállás előtt, a motor már ismerősen duruzsol míg mindenki elhelyezkedik. Indulunk. Lassan oszlik a kezdeti izgalom, halkan beszélget ki-ki a szomszédjával. A busz komótosan araszol kifelé a nagyvárosból. Kényelmesen hátradőlök és már a gondolatát is élvezem annak, hogy két napra elhagyom a várost, a hétköznapokat, otthon a szegre akasztottam a gondokat, nyitott vagyok a rám váró élményekre, szépségekre és a jókedv bizsergeti minden porcikámat. Gyorsan fogy alattunk az út, körbejárt egy zacskó pogácsa és a búfelejtő, a reggel legfontosabb eseményén az első kávén is túl vagyunk már.

Úti célunk első állomása Herend, a méltán világhíres magyar porcelán városa. Az 1826-ban Stingl Vince által alapított porcelángyár a mai napig manufaktúraként működik. Az épület és a környezet is rendkívül kultúrált. A múzeumi részben kronológiai sorrendben követhető a család, a manufaktúra és a porcelánkészítés története. Magát az üzemet és a porcelánkészítés különböző fázisait is meg lehet tekinteni. Először egy nagyon harmónikus, zenei aláfestésként Vangelis egyik művével készült kisfilmet vetítettek a tehetséges családról, kapcsolatukról a porcelánnal, a különböző porcelánfestő minták eredetéről és a fokozatosan kialakuló világhírnévről. A film után megnéztük az üzemben a különböző munkafolyamatokat. Most értettem meg igazán, mit is jelent a szó „manufaktúra”, nemcsak a munkát, a szervezettségét, a munkavégzés formáját, hanem valami többletet is. Ott mindenki egy kicsit a magáénak érzi azt, amit világszerte a „Herend” szó elhangzása jelent. Ezt a munkát nem lehet puszta megszokásból és munkafegyelemmel csinálni, ide szív is kell, ezt a munkát szeretni és élvezni kell, másképp nem megy.

- Szombat van , Önök miattunk mégis itt ülnek és dolgoznak – szóltam az egyik porcelánfestő asszonyhoz.

- Nekünk ez természetes, azért vagyunk itt, hogy fogadjuk Önöket, megmutassunk mindent a porcelánkészítés részleteiről, amit tudunk és válaszoljunk a kérdéseikre. – mondta a kedves, mosolygós asszony

A csoda tudja, valami ismeretlen jóérzés fogott el, olyan volt az egész rohanó világunkban, mint egy különös sziget. A manufaktúra után benéztünk még az üzletbe is, ott csillogott villogott minden, gyönyörűek és elérhetetlenek voltak a porcelánok, elkápráztatott a hatalmas választék és az árak.

Engem a porcelánkészítés folyamata fogott meg, a légkör, az egésznek a hangulata, a munkahely tisztasága, harmóniája, a dolgozók nyugalma és kedvessége. Azt hiszem a „Herend” márkanév megérdemli azt a hírnevet, ami övezi, különösen így, hogy a megtervezett, reklámokkal alátámasztott világszerte ismerhető arculaton kívül, a hátteret is láttam és az embereket, azt is, ami a lényeg mögött van.

Külön fejezet a kirándulás történetében az őrségi barangolás. Ez a tájegység szellemében és hangulatában egészen más mint az általam eddig bejárt vidékek. A föld süppedése a lábunk alatt, a levegő illata, az elénk szaladó kutya, az állatok hangjai a régi paraszti élet ősi egyszerűségét, nyugalmát idézik. Másképpen mint egy régi templom vagy egy több száz éves festmény, de mégis lenyűgöz a táj különös szépsége. A táj szépsége kifejezés itt nem is pontos megfogalmazás, nem annyira látom inkább érzem a szépséget.

Különös varázslat kerít hatalmába, a szerek között bujkáló szél a múltat idézi, üzen a harangláb, a nádtető, a deszkafalú ház, a szőlőlugas a pici ablak alatt, feltárja titkát a kástu…Nem tudok ellenállni a hangulatnak a szabadtéri falusi múzeum látványa kalandozásra csábítja fantáziámat.

Látom magamat hosszú copfos parasztlánykaként mezítláb rohanni a fűben nyomomban a porta lompos házőrzőkutyájával, majd kamaszként viháncolni a szénakazalban és fejkendős menyecskeként tehenet fejni, baromfit etetni...Minden egyszerű, minden használható és időtálló, természetes és éppen természetességében lenyűgöző.

Formabontóan az Őrség bemutatását nem a megérkezési sorrend szerint kezdtem, mert emlékezetemből a Szalafő-Pityerszeren tett séta, a szabadtéri néprajzi múzeum hangulata a többi elé tolakodott.

Az Örségben első állomásunk Csempeszkopács volt. Itt egy nagyon régi műemléket, egy a XII. század végén román stílusban épült téglatemplomot láttunk. A róla szóló legrégebbi írásos emlékben 1342-ben Szent Mihályról elnevezett plébániatemplomként említik, az azóta egyesült Kopách és Csempesháza, valamint a szomszéd Horpács község temploma volt. Ódon falai középkori falfestményeket őriznek, a barokk korból maradt emléke többek között egy Dorfmeister István által festett oltárkép. Éppen az alapját erősítették, mert megviselték már az elmúlt századok. A templom, befogadóképességét tekintve nagyon kicsi, még ma is miséznek benne. Olyan volt, mint egy kis ékszerdoboz.

Nem állhattunk meg minden kis őrségi településen, de a busz lassabban haladt, hogy megfigyelhessük a tájat. Elhaladtunk Nádasd, Szőce, Őrimogyorósd mellett, ezen a vidéken van az ősláp, sajátos ritka növényekkel. Egy kis rövid sétát tettünk a Vadása tó mellett. A neve arra enged következtetni, hogy a vadak vízivóhelye lehetett, és az állatok ásták, mélyítették az idők során a tavat. Lehet benne horgászni és fürödni, szálláshelyek épülnek körülötte. Kár lenne ha az idegenforgalom miatt fokozatosan elvesztené természetes szépségét. A tavat elhagyva áthaladtunk Hegyhátszentjakabon, a Vadása tó közigazgatásilag hozzá tartozik.

Figyeltük a táblákat, itt nem utcák vannak, hanem szerek. Ezek a szerek kis domb tetején elhelyezkedő néhány házból álló településrészek. Megálltunk Pankaszon, ahol egy dombon áll az Örség legszebb és legnagyobb szoknyás haranglába. Andráskeresztekkel megerősített fagerendázaton nyugszik a fazsindelyes nádtető. Alatta van a harang. Sajnos nem lehetett meghúzni, mert lélekharangként is szolgálhat, így kegyeletsértő lenne kipróbálni. A harangláb mellett volt egy ház népes baromfiudvarral és a tréfás kedvű kollégák perpatvarba keveredtek a pulykákkal.

Az eddigi őrségi élményeket Őriszentpéteren egy kisvendéglőben megfejeltük Vasmegye jellegzetes nemzeti ételével, a vasi dödöllével, a dödöllét leöblítettük néhány korty sörrel, így teljes volt az élvezet. Őriszentpéter az Őrség legnagyobb települése és központja. A buszból láttuk még Farkasfa tájba illeszkedő, de modern, Makovetz Imre által tervezett templomát, ami azt bizonyítja, hogy hozzáértő kezek nem feltétlenül dúlják fel az ősi táj harmóniáját.

Következő állomásunkon, Körmenden megnéztük a Batthyány kastélyt. Múzeumában egy átfogó helytörténeti kiállítás látható, mely felöleli Vas megye történetét egészen a legkorábban fellelhető emlékektől szinte napjainkig, megemlítve a megye jeles szülötteit és fontos történelmi eseményeit. Nyomon követi a Batthyány család életének legjelentősebb fordulatait. Az én csodálatomat Batthyány Strattmann László élete és munkássága váltotta ki. Híres és gazdag család sarjaként a szegények gyámolítására és gyógyítására tette fel életét. Orvosként és magánemberként is nagyon sokat tett a rászorulókért, nem véletlenül avatták boldoggá a közelmúltban. A kastély a középkori vár alaprajzának meghagyásával épült, láthatók a belső udvarban a régi vár maradványai. Az emeletre vezető lépcsőfeljárót egy Mária Teréziáról készült nagyméretű olajfestmény díszíti, mely a királynőt teljes díszben, lovon ábrázolja. Az első emeleten található egy gyönyörű zeneterem, ami jelenleg házasságkötő teremként működik.

Szombati kalandozásunk Szentgotthárdon a szállásunk elfoglalásával ért véget. A szociális otthonnal szemben, a Vörösmarty Gimnázium és Szakközépiskola kollégiumában aludtunk. Itt a társaság szétoszlott és szabadprogrammal folytatódott az este. Barátnőmmel tettünk egy nagy sétát az éjszakai Szentgotthárdon és söröztünk egy jót egy kisvendéglőben. Szentgotthárdon említésre méltó a barokk nagytemplom és egy, a rajta lévő műemléktábla tanúsága szerint 1734 előtt épült, támpilléres építésű kis templom.

Másnap reggel nyolc órakor indultunk útnak, vasárnap volt, a kisváros még aludt, az utcák néptelenek voltak, mi pedig a korai órában próbáltunk ráhangolódni a folytatásra, az új élményekre.

Egy határmenti településen, Rönökön megdöbbentő élmény hatása alá kerültünk. Szinte az erdőből előbukkanva tárult elénk egy templom látványa és néhány méterre ott volt az osztrák határ. A templom nagyon szép, körbejártuk, majd bementünk és a megdöbbenés itt következett. Az eredetinek a tökéletes mására helyreállított templomban ott sorakoztak a fotók, arról, hogy milyen állapotban volt a templom, amikor megkezdték a szomszédos burgenlandiak kezdeményezésére és anyagi segítségével a helyreállítást. Lehet, hogy keveset láttam még életemben, de műemléket így lepusztulni, ennyire nyilvánvalóan szándékosan is tönkretéve még nem láttam. ( a mennyezete beomlott, a falai düledeztek, növényzet burjánzott a belsejében, a falak összefirkálva málladoztak, egyszerűen hihetetlen! Én úgy gondolom, hogy bármilyen politikai szemlélet is uralkodik éppen, a műemlék, az műemlék marad és az értéket óvni kell…)

Számomra ezután az egyik legkellemesebb meglepetés következett, ugyanis nem tudtam, hogy Ják szerepel az útitervben. A jáki templom hazánk és egyben Európa egyik legcsodálatosabb építészetileg románkori emléke. Az élmény befogadására megfelelően fel kell készülni. A templom a középkorban - földrajzi helyzeténél fogva a környező településekből kiemelkedve egy dombon áll és - erődtemplomként működött. Éppen ezért már a megközelítésekor érdemes figyelni, hogyan tűnik elő a messzeségből és egyre közelebb érve, hogyan lesz egyre fenségesebb és hogyan tárul elénk teljes monumentalitásával, ahogy odaérünk. Méreteiben lenyűgöző, a román építészet valamennyi jellemző stílusjegye gazdagon megtalálható rajta. Nem tudom, honnan nálam ez a „szerelem”, de valahányszor látom nem tudok betelni vele, ódon sötét falai között lépkedve elfog valami megmagyarázhatatlan áhitat. Szomszédságában áll a hozzá tartozó kápolna, kőkerítésén pedig Krisztus szenvedéseinek stációi vannak domborművekbe mintázva.

Rönök és Ják szépségén elmerengve egy hosszabb ejtőzés következett a buszon, most már Sopron felé haladtunk. Itt a társaság kettévált, néhányan átmentünk Ausztriába, akik pedig nem hoztak útlevelet, azok Sopron város nevezetességeit tekintették meg. A korábbi szomorkás idő is megváltozott, kisütött a nap, gyors és zökkenőmentes ügyintézés után Kópházánál átléptük a határt. Egy nagyon látványos, hegyes- völgyes útszakaszon haladva megcsodálhattuk az Alpok-aljai tájat. Nem győztük kapkodni a fejünket, jobbra-e vagy balra nézzünk.

Burgenlandban első állomásunk Liszt Ferenc szülőháza volt, magyarul Doborjánban vagy Raidingben. A takaros kis ház múzeuma be volt zárva, ( nem volt nagy baj, mert legtöbbünknek nem volt eurója ) az ablakokon kukucskáltunk be és láttunk néhány relikviát.

Az utca elején álló templomba viszont bementünk. Külsejéről megállapítottam, hogy édestestvére a szentgotthárdi támpilléres templomocskának, ami építésének dátumát tekintve stimmelt is.

Ezután következett Wienerneustadt, magyarosan Bécsújhely. Itt egy hosszabb, legalább másfél órás sétát tettünk, végigmentünk a városka sétálóutcáján. Kénytelen vagyok ismételni önmagam, itt is egy fantasztikus templom uralta a város főterét. A méltóságteljes román stílusú külső egy csodálatos barokk belső teret rejtett, belépve egészen más tárult az ide először látogató szeme elé, mint amire kívül állva számított. Többek között fenséges márványszobrokban, gazdagon aranyozott díszítésű oltárképekben, faragott padsorokban és egy régi orgonában gyönyörködhet a szemlélődő. Sok szép régi templomot láttunk utunk során, de ezt nem lehet megunni! A templom térre néző falán egy nagy katonaszoborral állítottak emléket egységesen az első és a második világháborúban elesett hősöknek.

Körbesétáltuk az egész teret, tele van szépen karbantartott műemléképületekkel, a legrégibb felirat, amit egy homlokzaton olvastam 1585 volt. Sétánk során már nemcsak a nevezetességeket néztük, szemügyre vettük a kirakatokat és kíváncsian számolgattuk az eurót tekintve alapul, hogy „mennyi is az annyi”.

A „szomszédoknál” tett látogatás után Sopronban felvettük az ott maradókat és élményekkel gazdagon csendes zeneszó mellett, halkan beszélgetve utaztunk hazafelé. Még egyszer megálltunk a szokásos nyújtózásra és alig ocsúdtunk fel máris Budapest ismerős fényei integettek a sötétből.

Budapest, 2002. február 26.

Látom igen keveseket érdekel az útleírás, de ígérem ez lesz az utolsó!

Egy napon belül autóval átszeltük Luxemburgot...

Egy egyetemi város, a híres ardenneki csata emléke (A halál ötven órája) ás az ország fővárosa. Sajnos itt a férjem még nem ismerte a fényképzőgépet és nem vette észre, hogy az első kép után valahogy átállt fekete fehérre.

Az első nap

Finom reggeli után egy autós kirándulásra indultunk, amit a házigazda tervezett számunkra, hogy egy szuszra minél többet lássunk Luxemburgból. A helyi városka legszebb utcáin autózva értünk ki az országútra, és először a schengeni határt néztük meg, Gábor a táblát és az emlékművet is lefényképezte.

A nemzetközi egyezményt konkrétan egy hajón, egy Mária Asztrid nagyhercegnő nevű luxushajón kötötték meg, ami az esemény alatt a Moselen Schengennél horgonyzott. Így lett a neve Schengeni Egyezmény.

Innen észak felé indulva elmentünk majdnem egészen a belga határig. Utunkat majdnem végig a Mosel kísérte, határfolyó Luxemburg és Németország között. A kisvárosok között elterülő táj nagyon szép és változatos. Sok az erdő, főleg fenyőfával és észak felé haladva egyre mélyebbek a völgyek.

Echternach városkában megálltunk, sétálgattunk és fényképeztünk. A városnézést az egyetemi „város,” bejárásával kezdtük. A látszólag szabálytalan rendszer szerint, de mégis egységes egészként működő épületegyüttest egy francia lovag építtette a diákok támogatására és az ott épült kápolnában van a sírja. Olyan, mint egy zárt erődítmény, elsőre szinte áttekinthetetlen. A kapun belül parkolnak autóikkal és folyamatosan vándorolnak egyik épületből a másikba a diákok.

Végigsétáltunk a városka főterén és még sok szép épületet láttunk. Minden utca nagyon tiszta és a műemlékeket gondosan rendben tartják. Mindenütt ismertető táblákat is találhattunk.

A városkából egy hosszabb autóút után egy patinás régi várhoz, Vianden várához értünk. A vár az országban található sok vár közül azért jelentős, mert Luxemburg jelképének tekintik.

Csodálatos környezetben épült, Németország felől már az Ardennek magas hegyei látszanak. Ezt a helységet szabadították fel utoljára belga katonák a II. világháborúban a német megszállás alól.

A közelében az Ardennekben zajlott a híres ardenneki tankcsata, amit „A halál 50 órája” című regény és film dolgoz fel.

Innen újabb autózás után Luxemburg egész tartalék vízkészletét őrző víztárolóhoz értünk, nem építmény, hanem olyan, mint egy hatalmas tó, de úgy készült, hogy a víztükröt nem lehet megközelíteni, egy darabig hosszú lépcsősor vezet föl, onnan lehet csak megnézni.Nem másztunk fel.

Az út során sok helyen legelésző tehenek láthatók és végig a Mosel mentén szőlőtermesztés folyik. A dombok lankáin gyönyörű, napfényes szőlőskertek húzódnak. Az itt szüretelt szőlőből készül a finom luxemburgi pezsgő.

Visszafelé úgy mentünk, hogy közben szinte a közepénél szeltük át az országot, ha balra néztünk a távolban német terület, ha jobbra néztük a távolban már Belgium látszott. Egy rövid szakaszon ráláthattunk a luxemburgi nagyherceg családi rezidenciájára, amiről azt lehet tudni, hogy ha fent áll a zászló, akkor otthon van a nagyherceg.

Utoljára Luxemburg fővárosba értünk. Egy nagy parkolóházban parkoltunk, ilyet sem láttam még. A téren, a parkolóházból kijövet a város jogi központjában álltunk, minden épületben valamilyen bíróság működik, direkt van így, hogy egy helyen legyenek.

Végigmentünk azon a sétányon, ahol a nagyherceg a fontos vendégeivel szokott sétálni. Körbenézve egy vár, egy egész erődítményrendszer látható. A vár magasan van, alatta a völgyben nagyon szép, virágos park látszik és a park felett a várral szemben egy viadukt ível át a túlsó sétányra.

Lenyűgöző a látvány!

1. 

2.

3.

4.

Bementünk a főváros Luxemburg Notre Dame-nak nevezett templomába. Gótikus stílusban épült, fantasztikus csúcsívekkel és gyönyörű üvegmozaik ablakokkal. Jellegzetessége, hogy az oltár mögötti fő helyen a város védőszentjeként tisztelt Madonna, karján a gyermekkel szobor áll és nem Krisztus a kereszten.

Lent a kriptában az ország anyjának nevezett Charlotte nagyhercegnő koporsója található. Ő a jelenlegi nagyherceg nagymamája és tőle származik az a mondás a második világháború idejéből, hogy "luxemburgiak vagyunk és azok is akarunk maradni". Nagyon tisztelik Charlotte nagyhercegnőt, a templom melletti téren van a szobra.

A városházánál rácsodálkoztunk, hogy az őrség tisztelgése mellett, de nem elkülönítve a járókelőktől mentek be a kapun a luxuskocsin érkező delegáció tagjai. Nálunk ilyenkor lezárnak körbe mindent.

Az óvárosból átmentünk a modern városrészbe, Kirschenberg a neve (cseresznyehegy) ahol káprázatos, gazdag üvegpaloták és a modern építészet mintapéldányainak is nevezhető épületek láthatók. Itt nincsenek lakások csak bankok és irodák. Bankcentrumnak és üzleti negyednek nevezhetném.

____________________________________________________________

A közvetlenül a csodás saarburgi nézelődés után meglátogatott német város Trier.

Trier, a nagyváros

Kertünk titkai

Mondorf...

Újra, talán nagyobb képek Saarburgról

Ostende... az "óceán"!

Azt hiszem arra, amikor valami nagyon nem úgy működik, ahogy tervezzük, ahogy szeretnénk, ha bizonytalanok vagyunk valamiben, akkor talán a legjobb orvosság, ha valami nagyon jóra, valami nagyon kellemesre, nagyon szépre emlékezünk. Aztán egyszer csak az emlékezés talán békévé oldja a gondjainkat.

A férjem unokahúga 2009. júniusában meghívott minket luxemburgi otthonukba. Az egész csodálatos utazás a benzinköltségen kívül egy fillérünkbe sem került. Mondhatnám úgy is, hogy a nászutunk volt. Több napon át kirándulgattunk vendéglátóink kalauzolása mellett, hazaérve pedig élveztük a háziasszony ételkülönlegességeit és a finom francia bor melletti beszélgetéseket.

Férjemmel egyet értünk abban, hogy a legszebb emlékünk a német kisvárosban Saarburgban tett séta lett.

Luxemburgi tartózkodásunk harmadik napján úti célunk a számunkra előre megtervezett kirándulási terv szerint a Saar vidék és ott egy csodálatos kisváros Saarburg volt. A Mosel menti Remich városban lévő otthonukból indulva
Mondorf luxemburgi határvároskát elhagyva gyorsan német területre értünk. Utunk végig a Saar folyó mellett vezetett és egy darabig együtt haladt a vasúttal. Egyik oldalon a folyót láttuk a partján szőlőskertetekkel. A szabályos kertek között az utakon ott álltak az autók jelezve, hogy a szőlősgazdák dolgoznak. A másik oldalról sziklás hegyek emelkedtek acélhálóval védve a kőhullás ellen. Egy idő után egyre magasodtak és zordabbak lettek a hegyek és mélyültek a völgyek, gyönyörű fenyőerdők követték egymást és érezhetően friss volt a levegő, nem csoda, hiszen az Ardennek lábainál jártunk. Két Saar kanyart is magunk mögött hagytunk, a Saar kanyarok hasonlóan festőiek, mint a mi Dunakanyarunk, csak magasabbak a hegyek. A hegyek között megbújva találtunk rá a csodálatos kisvárosra, Saarburgra. Ahogy szoktuk mondani, „olyan mint egy ékszerdoboz”. Attól félek nem tudom írásban átadni azt a látványt és hangulatot, ami elénk tárult.

A városkát, így a főterét is egy patak szeli ketté. Két partján állnak a házak, üzletek, kávéházak, a szabadtéri asztaloknál színes ernyők alatt ülnek az emberek és mindenütt sok virág van. A patak lejtős, kis zuhatagok duzzasztják a vizét és három malomkerék is dolgozik a vízi molnárnak. Ablakaiban piros muskátlival a vízi molnár háza emelkedik a patak fölé. Talán Szentendréhez hasonlíthatnám a városkát, utcái zeg- zugosak, emelkedők, lejtők követik egymást és szűk sikátorok. A fantasztikus képhez tartozik még egy vár és egy templom. Mi a belső téren sétálgattunk, a vár inkább továbbhaladva az országútról látszott a legjobban.

és akkor a képek:

Az olyan típus, mint én, aki makacs mint az öszvér, addig úgysem nyugszik, amíg nem sikerül rendesen valami. Azért tettem fel ezt a sok képet, mert egy nagyon emlékezetes, csodás kirándulás volt és azért, hogy gyakoroljam a képek felrakását. Kissé ugyan homályosak, biztos a méret miatt, de képek és legalább egyformák. A dátum sem jó rajtuk, mert akkor még nem tudtuk beállítani az új gépet.

A legszebb évek...
2011. május 31. 15:53

Mindig egy film jut eszembe, a Kamaszkorom legszebb nyara.

Csendes,  beszélgetős esték kedvelt témája nálunk az emlékezés, úgy látszik az  ember ahogy öregszik és bölcsebb lesz, szívesen emlékszik az egyre  régebbi dolgokra, az ifjúságra, a kamaszkorra, a bennünket akkor  foglalkoztató érzésekre, kérdésekre, érzelmekre...

Sokszor  jókat nevetünk, csodálkozunk és élvezettel elemezzük egykori önmagunkat.  Ez afféle játék.  Amennyire más  közegből jöttünk, más neveltetésben  részesültünk, másféle módon és más érzésekkel éltük meg a kamaszkor fura  éveit, annyira pontosan illeszkedünk most egymáshoz, mint valami  mérnöki pontossággal összepasszított finom műszer, a kidolgozó, a nagy  mérnök pedig maga az élet.  Ő sokat szelídült, finomabbá csiszolta a  sorsa, én "vagányabbá", lazábbá váltam az évek során. Vannak dolgok,  amikben meg nagyon is egyezünk, így aztán hajszálpontosan  összepasszolunk.

A férjem  nagyon korán szabadjára engedett fiúgyerek volt. Angyalföldi srác,  számára valóságos kis bandában teltek a kölyökévek. Édesanyját korán  elvesztette, (ezért aztán felnőttként különösen tiszteli az anyákat és a  nőket) és attól fogva automatikusan felnőttnek érezte magát. A kamasz  fiúknak, ahogy ez természetes is többnyire egy bizonyos témakör körül  forgott a világ, a lányok és a lányok legérdekesebb, legizgalmasabb  testrészei körül. Ment a nagyotmondás, időnként a dicsekvő mellébeszélés  és a folyton folyvást arra való törekvés, hogy azok a bizonyos izgalmas  női testrészek minél gyakrabban testközelbe kerülhessenek. Írom, ahogy a  férjem mondani szokta, "imádtam a lányok bugyijába nyúlkálni", ma ezt  úgy hívja, "tinizés".

Időnként mindenáron azt akarja rám  beszélni, hogy bizony én is pont ilyen lehettem, minek titkolom már úgy,  pont őelőtte.

- Naa valld már be...cicukám!...nem szégyen  az.... nekem elmondhatod...!? - így szokott évődni és olyankor egészen  kamaszossá válik a mosolya.

Pedig nem úgy volt, bármennyire is  szeretné úgy hinni, nagyon mások voltunk, mi lőrinci barátnők, mi  hárman, négyen, akik folyton együtt lógtunk. Nálunk nem volt banda, meg  csavargás. Kertes házban laktunk, átjöhettek a szomszéd gyerekek és a  barátnők, barátok. Nem mondom, hogy nem engedtek el sétálni, meg moziba,  volt szabadságunk, de szabályok, és betartani való esti határidők  voltak.

"Úrilánynak"  neveltek, kioktattak, ugyan nem nagyon érdekelt, hogy mit hogyan illik,  de így volt. Nagyanyám még akkor is igyekezett minden másodpercben ott  sertepertélni körülöttünk, amikor átjöttek az osztálytársaim, lányok  fiúk vegyesen, mert népszerű voltam az osztályban. Kicsit hallgatózott,  figyelt, hogy miről folyhat a szó, rendben mennek-e a dolgok. Ennek  ellenére mégis jöttek, mert nem mindenkihez lehetett átmenni, mikor a  szülők dolgoztak.

Milyen kamasz voltam? Nem is tudom. Ha így  visszagondolok, de talán csak mai  szemmel, kicsit "fiúbolondító", de  úgy, hogy nem is tudtam róla. Jól kijöttem a fiúkkal, de nem  azért, mert fiús alkatú vagy természetű, fáramászós, harcias lány  voltam. Egyáltalán nem, mégis szerettek, bevettek a titkos bulik  tervezésébe. Aztán meg járkáltak is utánam, de én még nem értettem, nem  úgy értettem, csak pajtáskodtam. Kicsi termetű voltam, olyan kis  helyeske, ide oda röpködő, hipp, hopp, itt is vagyok, ott is vagyok,  olyan nevetős, vidám setre Kata. Mindig nyüzsögtem és nyüzsögtek  körülöttem. Mindez, mármint a körülöttem nyüzsgés némi óvatossággal  vegyes érdeklődéssel történt, mert a fiú osztálytársaimnak és a nagyobb  fiúknak meg pláne azért a "tanár úr lánya" voltam. Velem szemben nem  volt se durvaság, se csúnya beszéd.

Jó tanuló voltam, de nem az  önző eminens, hanem a tanárok szempontjából inkább a csibész fajta.  Súgtam, beszélgettem, másolták a leckéimet. Reggel már az ajtóban  szétszedtek a fiúk, naaa, nekem a matekot, nekeeem a nyelvtant, de  cserébe megcsinálták politechnikán a kiskocsit, meg a pléhkockát  helyettem. A diákcsínyeket pont úgy élveztem, mint a többiek. Csibész  osztályba jártam. Engem is kiküldött néhányszor az egyik tanárunk  büntetésből a folyosóra. A mi osztályunk előtt kellett a tanári felé  elfordulni és jött apám. No, most mi lesz, de nem lett semmi, cinkos  mosollyal a szája szögletében csak intett egyet én meg megrántottam a  vállamat, ennyi volt.

Még hetedikben  volt egy „kalandom”. No, nem kell megijedni, csak annyiban volt kaland,  hogy hónapokon át minden nap hazafelé követett egy fiú. Két  villamosmegállónyit kellett gyalogolni, csak reggel szálltunk  villamosra. Most már nevetek rajta, de féltem ettől a fiútól. Egyrészt  azért, mert szótlanul, kitartóan követett, inkább szólt volna, hogy várj  meg, vagy igyekezett volna mellém érni. Nem, csak összeszorított  szájjal, szúrós szemekkel nézve szótlanul követett egészen az utcánk  sarkáig, aztán addig állt ott, amíg bementem a kapun. Másrészt a híre  miatt tartottam Tőle. Ő volt az iskola rossz fiúja a 8. Á-ból. Mindig  volt vele valami zűr, állandóan kiállították sorakozókor, folyton intőt  kapott, berúgta labdával a folyosóablakot, fityiszt mutatott a  pedellusnak és rossz tanuló volt, szóval róla sugdolóztak a többiek. Már  nem emlékszem, hogy lett vége, azt hiszem egy darabig a fiú  osztálytársaim kezdtek, egyszerre többen hazakísérgetni.


A  szerelmesesdi a hetedikes év végi osztálykiránduláson kezdődött, nagyon  aranyos képek vannak róla. Két fiú is szemezgetett velem, érdeklődött  utánam, egy a saját osztályomból egy a párhuzamosból. Jó dolgom volt,  cipelték a cuccomat, mindenütt foglalták a helyet, csónakáztattak a  Hámori tavon, (a Szalajka völgyében voltunk 3 napos kiránduláson)  virágot szedtek nekem. Akkor nem volt ám még csak kézfogás sem, még csók  sem, csak olyan szerelmetes, ábrándozós nézés, olyan sejtelmes  összemosolygások.

Nyolcadikban volt egy fiú a másik osztályból,  ahol apám tanította a magyart, ez már picivel komolyabb "ügy" volt. Még  felnőtt korában is emlékezett rá, mekkora pofont kapott egy kis órai  pusmogásért, pedig csak miattam volt, mert nem tetszett az apámnak, nem a  fiú, csak az együtt járkálás. Igazi diákszerelem volt. Moziban simulás,  rövidke suta csókok, kézszorongatás és a nézés, a nem tudom milyen  csábító?, vágyakozó?, szerelmetes nézés. Szép barna szemei voltak a  fiúnak, Sándornak hívták és kedves, búgó mély hangja. Ha visszagondolok  talán sokkal érzékibb és mindenképpen izgalmasabb, szebb volt az a  tétova vágyakozással teli, ábrándos kapcsolat, mint a későbbi  felnőttkori udvarlások, csak azt akkor még nem is tudtuk.. (Vele felnőtt  korban  is találkoztunk és igazi nagy, szenvedélyes, beteljesülő  szerelem lett belőle)  

Az első igazi csók? Milyen volt? Hát a  helyszín nem romantikus regénybe illő. Akkor épült a környékünkön egy  lakótelep. Az állványok között bujkálva próbáltunk kettesben létet  találni.  (modern romantika?, no meg kettőnk kisebb testvérei, öcséink  folyton a nyomunkban voltak) Szóval ne nevessetek ki, én nyálasnak  éreztem azt az első csókot és úgy emlékszem a világért nem akarta  elengedni a számat, szóval még hosszú is volt. Nem adta fel, aztán  később belejöttünk.

Hát ilyen szelíden, szolidan játékosan ment  ez a szerelmesesdi az én kamaszlány koromban. Végig az érettségiig így  váltotta egymást néhány fiúka. Semmi "bugyiba nyúlkálás", néha- néha egy  kis bátortalan "kebeltapi", de semmi több. Na, aztán részemről meg,   tényleg semmi, csak simulás. Nagyon szerettem a parkban, alkonyatkor a  padon ülve, a fiú vállára hajtani a fejem és úgy beszélgetni, az irtó  romantikus volt.

Nem tudom, milyen, hát ilyen volt az én kamasz  koromban, nálam a diákszerelem, a kamaszszerelem. Mai szemmel nézve  kedves, bohó és szép is.

A nyolcadik  utáni nyár volt az utolsó nyár, amit a nagyszüleimnél töltöttem vidéken.  El kellett hát búcsúzni a legszebb nyárban attól a fiútól, akivel az  egész tavaszt az ébredező szerelem izgalmában töltöttük. Váltottunk  néhány levélkét, de nem láttuk többé egymást egészen kereken, 16 éven  át…

Azon a nyáron a  nagypapa csodálatos kertjében szerettem egyedül lenni. A málnás  melletti bársonyosan puha fűben fekve, kezemet fejem alá téve bámultam a  felhőket, hallgattam a kis patak csobogását és a fiúra gondoltam,  ábrándoztam.

Aztán jött a gimnázium. Nagy társasági élet  zajlott. Fiúk lányok együtt, bulizás, vetélkedők, versenyek,  kirándulások, szép élet volt. Általában mindig mindenkinek volt egy  megszokott párja, többnyire egy felsőbb osztályból, vagy párhuzamos  osztályból. Csoportosan jártunk, több pár mindenhová. Jó volt, mindig  nagyobb volt így a társaság és jól szórakoztunk. A szülők sem féltettek  annyira, mert többen voltunk.

Akkor már  voltak olyan másféle lányok is, olyan igazi fiúzósak. Mi a barátnőimmel  kicsit titokzatosnak tartottuk őket és fogalmunk sem volt, hogy mi az a  több, amiért titokzatosak, de gyanakodva néztünk rájuk. Őket jóval  idősebb, idegen fiúk várták mindig a suli előtt.

Harmadik  gimiben  nagy izgalom volt a szex körül, mert azért akkoriban az még  tabu volt, nem volt mindennapi beszédtéma. Csak sejtelmesen, és mindig  csak annyi hangzott el egy párosról, hogy képzeljétek, ők már csinálják,  tudjátok, azt. Hát ennyi volt, irigykedtünk kicsit, bár nem is tudtuk,  de kíváncsiak is voltunk, hogy milyen is az, amire irigykedünk. Ők  érettségi után össze is házasodtak.



Azt hiszem az érettségivel, a gimnáziumi  évek végével valóban vége volt, a szép, ábrándos, izgalmas kamaszkornak.  Várt ránk az élet.

____________________________________________________________________

Nagyapa régi képe...a fehér zakó
Nagyanyám szobájában - ami kettőnk közös szobája is volt, mert én vele aludtam - néha vándoroltak kicsit a bútorok, máshová került egy karosszék, vagy egy kis szekrényke, esetleg egy lámpa, de egy valami mindig maradt, az ágya és fölötte a fejénél nagyapám mosolygó arcképe. Az arckép mellett pedig az esküvőjükön készült kép. Szép pár voltak. Nagyanyám nem hófehérben, hanem halványlila polgári ruhában, nagy karimás kalapban volt, nagyapám meg valami ünnepi öltönyben.
Nagymama abban az időben ahonnan a fényképnézegetős emlékeim származnak már legalább 25 éve özvegy volt, nagyapa még a háború előtt halt meg, sajnos nem ismerhettem.
Most igazán egy másik kép jutott eszembe, sokszor volt a kezemben, pontosan le tudom írni, de sajnos már ez a kép is csak az emlékeim közt él. Fél levelezőlapnyi méretű, csipkés szélű, fekete fehér régi kép volt.
Nyáron készült, egy régi régi nyáron, a kertben a nagy diófa alatt, ami egyébként még most is él. Az asztalnál ült a család, talán ebéd után voltak. Nagyapám, nagyanyám, apám három nővére és kiskamaszként apám - aki éppen Fickó kutyának nyújtott le valamit - voltak a képen. A hölgyek mind kényelmes fehér vagy világos nyári ruhát viseltek, apám rövidnadrágot.
Nagyapám olyan volt azon a képen, hogy minden amit meséltek róla, amit tudok róla benne volt a tartásában, a mozdulatában ahogy kissé félre fordul, hogy szemből fényképezhessék, a mosolyában, barátságos, de huncut tekintetében. Könnyű fehér vászonzakó volt rajta hajtókájára kihajtott inggel, fehér vászonnadrág, lábait keresztbe téve kényelmesen ült a székén. Erős szálú majdnem teljesen fehér haja rendezetten keretezte derűs, ránctalan arcát, bajsza alatt a képen is, mint mindig mosoly bujkált. Az egyik kezében poharat tartott talán éppen kortyolni akart volna a borából, amikor a kép készült, másik kezében a pipáját fogta. Annyira kellemes és idilli volt a kép hangulata. Érdekessége, hogy 20 év múlva még ülhettem abban a kertben, ugyanannál az asztalnál, az alatt a diófa alatt, sőt egészen 2008-ig.
Mint már írtam, sajnos nem ismertem Őt, de a róla mesélt apró történetekből ítélve nagyon közel  állt volna a szívemhez.
Jóvágású, délceg, magas, derék ember volt a maga 185 centijével. Választékosan öltözködött, csak öltönyös, felöltős képet láttam róla, legtöbb képén a fehér zakóra emlékszem, mert nyáron mindig azt viselt. Mint már a másik képről is írtam, nyílt tekintetű,  barátságos arc, őszülő halánték, ápolt bajusz, valamint határozottságot  és némi rejtett pajkosságot sugárzó szemek néztek rám a családi fotókról.
Meglett ember volt, 55 éves, amikor nagyanyámat megismerte. Az első  felesége, egy törékeny olasz nő elhunyt a spanyol náthában, akkor már három  szép felnőtt lánya volt, néhány évvel fiatalabbak csak, mint nagyanyám.
Érdekes módon ismerkedtek meg. Nagyapám bankár volt, de vezető  állását feladva, akkor már csak időtöltésből járt be a banka heti pár napot  dolgozni. Hazafelé kényelmesen sétálgatott, nézelődött. Egy iroda  nyitott ajtaján benézve felfigyelt az ott ülő és dolgozó nagyanyámra.  Megtetszett neki, az akkor 35 éves, szolid, nem feltűnően szép, de  észre vehető és visszafogott polgárlány. Nemrég költözött fel Pestre és  kezdett dolgozni, hogy talán férjet találjon. Idősebb nővérei és sógorai  istápolták a fővárosban.
Nagyapám egyre többet és többet tért be az  irodába és beszélgetett nagyanyámmal. Nagyanyám olykor kissé ideges volt  és unszolásra elárulta, hogy akkortájt van mindig zárás és neki még  hatalmas számoszlopokat kell összeadni, amit utál.
Attól kezdve nagyapám  minden nap bejárt a kis irodába és összeadta nagyanyám számoszlopait,  majd hazakísérte. Közben pedig egy kis kötetnyi szerelmes verset írt  hozzá, amit akkor ki is adatott. Aztán egyszer csak megkérte a kezét, ahogy illik, leutaztak vidékre nagyanyám édesanyjához. Összeházasodtak, nagyapa nemsokára a budai lakását a  lányaira hagyta és vett egy házat az új családjának Budapest egyik  kertvárosában.
Itt éldegéltek szép csendben, vidámságban, apámnak csodálatos  gyerekkora volt, a nagypapa korú apa sokat játszott vele, tanítgatta mindenre,  vitte magával mindenhová és útközben minden házról, sarokról, épületről mesélt  valamit. (Pontosan így ismertem én meg - nem szokványosan -  Budapestet  kicsi lányként apám által.)
Vasárnap délelőttönként szépen kényelmesen felöltözött, megfogta apám kezét, mosolyogva kezet csókolt nagyanyámnak, -"Kedvesem, érezd jól magad, pihenj csak nyugodtan, mi már itt sem vagyunk!" és már kint is jártak az utcán. Voltak titkos szövetséges útjaik, amiről pontos, precíz, a két "férfi" felett erős gyeplőt tartó nagyanyámnak nem volt szabad tudnia. Többek között a lovi, persze nem nagy tétekben, de még fogadtak is. A hétköznapi csavargások alkalmával meg a könyvvásárlásokat kellett eltitkolni. Mikor hazaérkeztek nagyapa a virágoskertbe vagy az orgonabokorba dugta el a könyveket, aztán később bevitte.
Nagyapámról anekdoták keringtek az egész családban.
Volt egy farkaskutyája, a Fickó, aki  meglehetősen szabadságszerető kutyus volt és ha úgy volt kedve láncostul  ugrotta át a kerítést. Nagyapa nagyon szerette a kutyát és csak  mulatott a csínytevésein. Közel volt a hozzánk a piac, ha piacnapon  nagyapa észrevette, hogy elszökött a kutya, felöltözött, utánament,  mintha csak sétálgatna. Fickó nem egyszer észrevétlenül kicsente a  szafaládét a vásárló asszonyok kosarából. Akkor nagyapám odament,  elegánsan meghajolt, "Kezét csókolom nagyságos asszonyom, hát már megint  mit művelt ez a haszontalan és pont Önnel...! Fickó, Fickó, te  pernahajder!"- közben pedig elővette a tárcáját és kifizette az elcsent árut.  Utána meg nevetve simogatta a kutyát.
Vendégségben sem volt hétköznapi eset. Sátoros ünnepeken olykor úgy alakult, hogy a lányok  készítettek mindenféle finomságot és megvendégelték nagyapámékat.  Nagyanyám, aki régimódi és fegyelmezett volt, indulás előtt még egyszer  utoljára elmondta az intelmeit, "Aztán Imre, ne egyél túl sokat, azt nem  illik, csak csipegetni, kóstolgatni kell! Majd én figyelmeztetlek!" Tudni  kell, hogy nagy ínyenc volt az öreg, szerette a finom ételeket és nagy élvezettel evett.
A  vendégségben jókedvűen, nevetgélve, beszélgetősen, hosszasan folyt az  étkezés.  Nagyapám semmivel sem törődve falatozott és dicsérte a lányai  főzőtudományát. Nagyanyám pedig egy idő után úgy érezte akcióba kell lépnie. Diszkréten rugdosni kezdte a nagyapa bokáját az asztal alatt, közben  meg jelentőségteljesen nézett rá. Egy darabig nem volt semmi hatás,  aztán megszólalt nagyapám, "Édes Minikém!(nagyanyám beceneve volt) Miért  rugdosod Te az én bokámat? Ismersz már egy jó pár éve és jól  tudod, hogy minden hiába, ha ízlik úgyis eszem, családban meg pláne!" Persze mindezt vidáman,  mosolyogva mondta és nyomatékul még meg is csókolta a feleségét.
Több hasonló történetből és a fényképekből állt össze bennem nagyapámról a kép és  az érzés, hogy én ezt a kissé bohém nagyapát még ha nem is ismertem, akkor is nagyon szeretem.

Nagymama...azaz nagyi...
Apám anyjáról van szó, aki velünk élt.
Nagymamáról nehéz írni...homályban van, a szeretet jótékony homályában, már nincs velem, nagyon régen, de mégis mintha mindig velem lenne, mint egy láthatatlan őrangyal.
Sokszor elgondolkoztam azon, hogy nagyon szerettem mégis alig emlékszem rá, vagyis nem úgy, ahogy emlékezni szoktunk. Nagymama volt, olyan természetesen, mint a levegő, nagyon szeretett engem, de nem babusgatósan, (biztos úgy is) hanem olyan jelenlevősen, mindig figyelve, mindent számon tartva, ami velem kapcsolatos.
Mindig ott volt a jó meleg szobája, a cserépkályhával, téli délutánokon a hátamat a kályhának vetettem, még nem gyújtottunk villanyt és beszélgettünk a félhomályban. Én beszéltem, Ő hallgatott vagy néha szólt. Külön főzött magának, de számomra mindig volt valamilye, amit szeretek. Este mire én bementem lefeküdni, szinte már kialudta magát, mégis nagy csendben volt, csak néha sóhajtott egyet egyet, hogy én el tudjak aludni. Hajnalban már felébredt, de nem kelt fel, nehogy korábban, mint kell felébredjek bármi neszre.
Én kicsi vagyok, Ő derék, magas asszony volt, de nem kövér, arányos testalkatú, öregen is. Haját kicsi kerek konytyocskába fogta a tarkóján, szürkéskék mélyen ülő szemei voltak, az egyik kezében mindig egy összegyűrögetett fehér zsebkendőt szorongatott, mert néha könnyezett a szeme, főleg ha olvasott. A házi ruháit slafroknak hívta, elől gombos ruhák voltak, a nyáriak rövid ujjúak és könnyű, mintás vászon anyagból, a téliek hosszú ujjúak és flanel anyagból készültek. Trottőr sarkú fekete félcipőt viselt, otthon is, nem járt papucsban.
Ha jó kedvében volt mesélt, a háborúról, a nagyapáról, arról, amikor apám kicsi volt, a testvéreiről és a gyerekkoráról, erdész volt az apja és nagyon romantikus környezetben, erdő szélen laktak. Elárvult őzikéket nevelgettek és szabadon játszottak az erdőben.
Minden évben én kísértem el többször is a temetőbe, mert messze kellett menni a nagypapához, Lőrincről a Kerepesi Temetőbe, a Fiumei útra. Valóságos kirándulás volt.
Beszélgetett a sírnál a nagypapával, megsimogatta a keresztet és azt mondta, "Itt vagyok apukám, elhoztam Neked a kis unokánkat." Aztán miután megcsináltuk szépen a sírt, elbúcsúzott, megsimogatta a keresztet, "Szervusz apukám, majd jövünk." Ezt olyan elképesztően természetesen tette, hogy nem gondolkoztam rajta. Aztán sétálva mentünk hazafelé, mindig megmutatta Jókai, Ady, Kossuth, Batthyány sírjait, azaz kriptáit. Az 1848-as parcellában, az aradi hősök közelében pedig ott volt a dédapa, már örök sírja.
Piacra is mindig elkísértem a nagyit, így hívtam, nagyi. Izgalmas volt, mert Ő még tudott alkudni. Mennyi? Két Ft. Adja 1,50-ért? Neem? És továbbment, végül utána vitték 1,50-ért. Azt látni kellett volna, ahogy olyankor továbbment.
A nagyi egyáltalán nem volt olyan fejkendősen, öregasszonyosan nagymamás, Ő a NAGYI volt, az én nagymamám. Büszke asszony volt, ha akart kemény tudott lenni, (sosem velem) tartása volt. Voltak neki "mesteremberei", akik ha hívta őket, jöttek és megcsináltak a házon ezt, azt a nagyi utasításai szerint. A ház az övé volt, 82 éves koráig nem íratta a fiára még a kedvezőbb adó miatt sem. Mindig azt mondta, a férje rábízta a házat, azt meg kell tartani mindenáron. Úgy irányította a "mesterembereit", mint egy művezető, mindent észrevett.
Egy dolgon volt képes ellágyulni, elérzékenyülni, az Ő Gertikéjén. Mindig volt egy naptára, már a halála után megtaláltam az összegyűjtött, eldugott naptárakat és minden bennük volt rólam. Gertike 3 napot hiányzott az iskolából, köhögött. Gertike holnap dolgozatot ír. (figyelmeztetett, hogy készültem-e) Gertike egy hétig nyaral. (a másik nagyszülőnél) Gertike vizsgázik. Később ilyen is, Gertike randevúra ment. A fiút Sanyinak hívják. Hát ez volt a nagyi.
Össze vissza csapongva írtam Róla, mert Ő nem csupán egy emlék, nem történet, Róla nem lehet másképp írni, Ő a NAGYI, az én nagyim volt.
Biztos ezer apróság jutna még eszembe, pedig sokszor elgondolkoztam már azon, hogy alig emlékszem rá és nem is tudom, mit tudnék írni Róla, pont azért, mert olyan természetes volt mindig, mint a levegő, volt és kész. Lehet, hogy néha kamaszként türelmetlen, esetleg pimasz is voltam, de nem számított, Neki nem. Ő mindig ott volt a szobájában és csendben figyelte az eseményeket.

Anyámról...anyasors...
Ha már sorozat, akkor Neki, anyámnak is itt kell lennie. Ez a  legnehezebb emlék, vagyis anyámról írni nem könnyű. Le kell küzdenem  mindazt, ami lehet, hogy a valóságban nem is úgy volt, ahogy az én  szívemben, az én érzésvilágomban jelentkezett.
Anyám sosem állt olyan közel hozzám, mint apám és a nagyanyám, ezt  sajnos le kell szögeznem. Talán a sors különös szeszélye folytán nem  engedett magához olyan közel, ahogy én szerettem volna, talán más  feladata volt, más személyiséggel kellett megküzdenie, ami már nem  hagyott neki erőt.
Én egy babusgatós, odabújós, dédelgetős, barátnős anyukára vágytam.  Anyám ennél zárkózottabb volt, biztos édesanyakánt nagyon szeretett, de  kénytelen vagyok önzően utólag kimondani, nem úgy ahogy "engem kell  szeretni". Meggyőződésem, hogy mivel minden ember egyedi és  megismételhetetlen, minden emberhez meg kell találni az utat, minden  ember számára létezik egy mód, ahogy őt szeretni kell, amitől jól érzi  magát és boldog. Mi ezt az egymáshoz vezető utat nem igazán találtuk,  vagy csak pillanatokra találtuk meg egymáshoz és ez nem tőlünk, a  körülményektől függött.
Volt életünknek egy közös pontja, egy helyzet, amiben mindenképpen  egyeztünk, amiben jól éreztük magunkat együtt is, ez volt az én első  anyaságom, ami egyben anyám első és imádott unokájának, a nagy fiamnak a  gyerekkora volt. Csodálatos nagymama volt, a fiamat tudta úgy szeretni,  amilyen szeretetre én vágytam. Ebben kicsit kárpótolt mindenért. Ne  szaladjak előre.
Anya nagyon csinos nő volt. Különösen szép haja volt, sűrű, fekete,  erős szálú, úgy fésülte, ahogy akarta, a nagy széles karimájú kalapok  biztosan ültek a hajkoronáján. Egy darabig, amíg az volt a szokás és  volt varrónője csináltatott ruhákban járt. Szerette a különleges  fazonokat. Megtehette, mert neki nem kellett vigyáznia a súlyára és az  alakjára. Fekete hajához érdekes kékes, zöldes, szürkés szeme volt, ha  kék felső volt rajta,  kék volt a szeme, ha zöld színt viselt magán,  akkor zöld volt a szeme. Anya kisugárzásából, varázsából "sokat levont",  hogy nem volt mosolygós, nem volt vidám a természete, ritkán nevetett,  nem mosolygott.
Megbízhatóság és erő sugárzott belőle. Anya mindent tud, anya mindent  megold, anya mindent megcsinál, ezt éreztük és így is volt. A gyerekek  amúgy is azt érzik a szülő mindenható, hát anya az volt.
Anya ügyes volt, pontos, sőt szinte feszes és mindent olyan  megmagyarázhatatlanul, számomra felfoghatatlanul tökéletesen tudott  csinálni. Mindig sietett, de nem kapkodott, soha nem volt fejvesztett, a  gyors munkában is ügyesen, tökéletesen  teljesített.
Három és fél év van köztem és az öcsém között így nincs kisgyerekkori  emlékem anyával, olyan, hogy csak én voltam. A kiskori fényképeimen  mindig apa tart a karján, apa tól a babakocsiban, apa ölében ülök, apa  játszik velem persze erre sem emlékszem, csak a képek.
Apa esti iskolán szerezte a második diplomáját. Tél volt, 5 éves  lehettem. A konyhában a kályha melletti karosszékben ültünk és vártuk,  hogy hazaérjen az egyetemről. Azaz anya ült a karosszékben és az öcsém  ült az ölében. Ringatta és simogatta, közben énekelt. Nagyon szép hangja  volt és szívesen hallgattuk, akkor nyugton maradtunk. Én anya lábánál  ültem egy kis széken. Nagyon élénken él bennem az emlék, az érzés, ahogy  vártam, hogy lenyúljon a kezével és engem is megsimogasson. Aztán  megjött apa és minden rendbe jött, egész este a közelében sündörögtem.
Két műszakban jártunk iskolába és anya is úgy dolgozott. Ha  délutánosok voltunk, nekünk 1-kor kellett indulni, Ő utánunk fél 2-kor  indult. Ott volt a kettős feladat, fél 1-ig ebéd és az öcsém leckeírása.  Nagy konyhánk volt, elég nagy asztallal. Anyám az asztal egyik sarkán a  gyúródeszkával, vele szemben az öcsém a füzetekkel. Az öcsém képtelen  volt elkezdeni a leckét, játszott, mértani pontossággal elrendezte, de  többször, a füzeteket, a tolltartót, a ceruzát, a tollat, a radírt, ha  elmozdultak igazított rajtuk. Anya a másik oldalon gyúrt, gyúrt,  összeszorította a száját, nem szólt, türelmes volt. Aztán végre  elkezdődött. Az öcsém olvasta a kérdést és várt, várt, mert tudta, anya  úgyis megmondja. Anya félig nyitott szájjal, segíteni igyekező  arckifejezéssel, némán formálta a megoldás szavait, majdnem kimondta,  majd végül csak kimondta, hozzá téve,-  Tudod te is fiam, az isten  áldjon már meg. Közben mintha nem csak két keze lett volna, nyújtott,  vágott, lisztezett, feltette a vizet, készítette a szűrőt és mintha ezer  szeme is lett volna, figyelte a vizet, az órát a falon, az öcsém  füzetét, mélázó tekintetét és szinte lehetett látni a fejében cikkázó  gondolatokat. Leckét befejezni, berámolni az öcsém táskáját, tálalni,  evés közben uzsonnát csomagolni, felöltöztetni és időben indítani a  gyereket. Ez így ment minden nap.
Anya szeretete apa felé éppen olyan rejtélyes és zárkózott volt, mint  felém. Nagyon szerette az biztos, de apát sem tudta "jól szeretni". Nem  volt képes elviselni és viszonozni a játékosságát,  könnyedségét, nem  tudott vele tartani, nem tudta magát elengedni. Emlékszem az apró kis  ütközésekre. Anya vasalt, szombat délután, apa ott üldögélt a közelében,  újságot olvasott. Aztán hirtelen felpattant, kihúzta a vasaló zsinórt a  konnektorból, odalépett anyához, kivette a kezéből a vasalót, átölelte   és nevetve kérte - Hagyd ezt a fenébe, megcsinálod később vagy befejezi  a mama, na, gyere már, öltözz gyorsan, olyan szép idő van, menjünk el a  szigetre vagy a várba sétálni! Anya megrökönyödve nézett apára, szinte  megállt benne az ütő (ahogy mondani szoktuk) kibontakozott a karjából,  nem szólt semmit, visszadugta a zsinórt és vasalt tovább. Apa visszaült a  székre az újságjához, csalódás volt az arcán (jól ismerem azt az  érzést) és egész délután nem szóltak egymáshoz.
Amikor kamaszkorú lettem folyton az öltözködéssel és a hajviselettel  volt a gond. A barátnőim mind modernül öltözködtek, mini szoknyát  hordtak, anya nem engedte. A barátnőmmel felvarrtuk a szoknyámat, anya  leengedte és ez ment folyamatosan, beszélni nem lehetett róla, csak anya  mondta a magáét, nem illik, különben is vastag a combod, nem áll jól a  hosszú haj, kerek az arcod. Mindenki hosszú hajat vagy Kleopátra  frizurát hordott, az én hajamat anya rövidre vágatta, hiába szerettem  volna növeszteni.
Sajnos előfordult, hogy miattam apa és anya kicsit összeszólalkoztak,  mert apa engedékenyebb lett volna.
Egyszer szombat délután szintén a konyhában üldögéltünk. Anya  manikűrözött és beszélgettek. Én is ott ültem az asztalnál és anya  mályva színű, nagyon szép körömlakkját nézegettem. 16 éves voltam.  Kipróbáltam egy körmömön a lakkot. Anya odadobott egy lemosóval  átitatott vattadarabot - Azonnal mosd le! Apa rám nézett, a tenyerébe  vette a kezemet, eltartotta kicsit magától és így szólt anyához  - Ugyan  már, kedvesem - pont ilyen szép kezekre találták ki a körömlakkot, majd  lemossa hétfőn mielőtt iskolába megy! Anya először nem szólt, csak  odatólta a lakkot, majd jóval később ennyit mondott - tényleg jól néz ki  rajtad.
Anya nagyon jól főzött, szerette is apám a jó kajákat, nem lehetett  nálunk spórolósan főzni. Nagyon szerettem volna, ha nem csak csendben  figyelhetem, de megtanít főzni. Sosem tanított, azt mondta ügyetlen  vagyok, pedig meg sem próbálta - Ne lábatlankodj itt, menj apáddal  könyvezni - ezt mondta többnyire. Nagyon szépen hímzett, azt mondta ne  gyötörjem magam, vaksi vagyok és nincs kézügyességem. Nem gyakorolta  velem a németet, mert azt tartotta, rossz a kiejtésem pedig csak másképp  tanultam, mint Ő, azaz osztrák születésű és kiejtésű nagyanyámmal  gyakoroltam.
Anyám ilyen volt, így szerettem így fogadtam el. Persze a szívem  mélyén egész életemben arra törekedtem, hogy elfogadtassam magam vele,  valamibe kivívjam az elégedettségét, kiérdemeljem a dicséretét,  szerettem volna olyan tökéletes lenni, mint Ő. Ha valahol anyukákról  beszéltek, mint általában a gyerekek dicsekedtem vele, az én anyukám  így, az én anyukám úgy...
Egyszer csak, mikor már nem is vártam, eljött a nagy pillanat. Amikor  a nagyobb fiam született fél évig még a szüleimnél laktunk, a nagyi  egykori szobájában. Egyszer szoptatás után üldögéltünk anyámmal a  szobában és beszélgettünk. Akkor hallottam életem legnagyobb dicséretét.  Anyám becézve használta a nevemet, így kezdte - "Tudod, Gertikém sosem  fogom elfelejteni, amikor meglátogattunk a kórházban és a látogatás  idejére először voltak kint a babák. Beléptünk a kórterembe, ott ültél  az ágyon, a karodban tartottad a kisfiadat és nézted, amikor megláttál  minket, felnéztél, de még nem változott meg a tekinteted és akkor  megláttam a szemedben az anyát. Akkor azt éreztem, hogy egyformák  vagyunk, anya lett a lányom is"
Akkor megfogadtam, hogy egész életemben a gyerekeimnek, de  mindenkinek, akit  szeretek, nagyon is ki fogom mutatni az érzéseimet. A  mai napig is megölelgetem, amikor csak tehetem a 32 évest és főleg a 17  éves fiamat,  és nagyon sokszor a férjemet.
Ezeket a szavakat sosem tudtam elfelejteni, később aztán visszaidézve  sokszor nem tudtam eldönteni, hogy, nekem szóltak-e, személy szerint,  vagy nekem, az anyának, vagy az unokának.
Anya csodálatos nagymama volt. Mindent megtett az unokájának,  mindenre hajlandó volt az unokája kedvéért. Ez nem is volt olyan könnyű,  mert meg kellet küzdenie egy komoly ellenállással, de képes volt rá.  Akkor 22 éves öcsém olyan féltékeny volt a kis jövevényre, mintha csak  egy kistestvére született volna és még maga is gyermek lenne. A kicsinek  a hangja, a sírása, a mozdulatai, a puszta léte szemmel láthatóan  zavarta. Később pedig az összes kényeztetés is, hogy anyám játszott az  unokájával, énekelt neki, rajzolt neki, finomságot főzött neki, bármit  kért azt teljesítette.
Anyám is megváltozott a kisfiam "megtanította" mosolyogni, nevetni.  Ketten úgy tudtak együtt nevetni, hogy mindig komoly anyám a hasát fogta  a nevetéstől, potyogtak a könnyei és nem tudott megszólalni. Akkoriban  rengeteget dolgoztam, sokat túlóráztam, de nem volt gond, mert anyám  elhozta időben az óvodából, tudtam, hogy nagyon jó kezekben van, élvezi a  kertet stb. Munka után mentem érte és úgy mentünk haza. Általában hatra  haza is értünk a saját otthonomba és akkor aztán vacsoráig ketten  játszottunk tovább.
Anyámnak apám halála után az idősebb évei már nagyon nehezek voltak.  Mindig szerettem volna rajta segíteni, de nem lehetett, nem akarta.  Teljesen vele együtt élő, nehéz, agresszív természetű öcsém befolyása  alá került.
Egyszer megkérdeztem Tőle még, hogy miért volt az egész életünkben,  hogy mindig az öcsémet pártolta, neki akart segíteni, miért lett egyedül  csak az övé a telek, a hétvégi ház, az összes ingóságok? Érdekes dolgot  válaszolt anya. "Azért, mert egy anyának kötelessége a gyengébbet  támogatni, Te mindig erős voltál, jó állásod van, lakásod van, gyerekeid  vannak. Neked nincs szükséged támogatásra!" Talán előbb kellett volna  megkérdeznem? Akkor sem esett volna jól, csak legalább tudtam volna,  hogy látja a világot.
Aztán már nem létezett számára semmi más, csak az öcsém körül forgott  a világ, az Ő beszűkült világa. Annyira, hogy ha valamiért két nap  egymás után meglátogattam, nem emlékezett rám, hogy előző nap is ott  voltam, pedig tiszta volt teljesen. Gyönyörűen hímezett és kedvtelésből  még tökéletesítve korábbi tudását, franciául tanult, franciául olvasott.
Anyasors. Sosem fogom még csak sejteni sem, hogy boldog volt-e?  Mert-e az életéből csak egyetlen percet is magára, magának áldozni.  Talán akkor boldog volt, akkor boldognak láttam, amikor a gyerekemmel  együtt nevettek. Ez a folytonosság, ez közöttünk a kapocs.

Apámról

Lehet, hogy talán Róla írni a legnehezebb, ezt halasztottam utolsónak. Anyáról azért volt nehéz írni, mert sokszor szerettem volna bizonyos dolgokban olyan lenni, mint Ő volt. Apámról azért nehéz írni, mert sokan azt mondják rólunk, hogy "olyanok vagyunk, mint két tojás", nem csak az arcvonásait örököltem, de főleg a természetét. Na, ezt én igazán nem tudom megítélni, csak érzem, hogy van benne valami. Furcsa lenne azt mondani, hogy most "kicsit magamról írok" a miatt a lelki - gondolati hasonlóság miatt, ami köztünk lehet, mert azért ez nem így van és nem ilyen egyszerű.
A hasonlóságot azért nem lehet mondjuk felismerni, mert mivel lánynak születtem azok az azonosságok, amikre anyám mindig csak azt mondta, "olyan vagy, mint apád" és nem dicséretnek szánta, az én életemben nem jelenhettek meg és nem bontakozhattak ki igazán, nem tudtam sosem teljes valójában megélni a hozzá hasonlító lényemet, mert nem voltam hozzá elég bátor.
Meg aztán, ami apának elképesztőn jól állt, ami a fő vonzerejét képezte, az nyilván nem egy leendő szolid nőnek és anyának megfelelő arculat - főleg anya szerint. Ezért lettem én aztán jó előre alaposan visszafogva.
Az biztos, hogy mindig különös kapcsolat volt közöttünk, olyan, amit csak érezni lehetett, nem kellett beszélni róla, nem kellett elmondani egymásnak, az csak volt.
Nem arról szól, hogy ha kellett, apa nem volt szigorú hozzám, de volt, sokszor és fájt is, főleg felnőtt koromban, de ennek sosem volt köze az összetartozáshoz.
Mindent Tőle tanultam és Tőle lestem el, amiket csak lehetett, de ezek természetesen nem hétköznapi dolgok, sőt talán le sem írható dolgok voltak.
Anya nem tanított olyan dolgokra, amiket a lányok az anyáktól tanulnak, így hát az apától tudható dolgok felé fordultam. Lehet aztán, hogy az "ellesett tudásnak" nincs semmi hétköznapi haszna.
Írtam már róla, mint tanárról és  mint családfőről.
Apa utánozhatatlanul könnyed volt, laza, szellemes és nagyon kedves. (az, hogy elképesztően tájékozott és művelt volt, külön kategória, ez az írás nem arról szól)
Olyan "huncutságokat"  - és ezek csak nála huncutságok - követett el, amiért nem lehetett rá haragudni, mert egyszerűen neki jól állt, tőle nem volt hiba vagy vétség, csak valami derűs lazaság, ami apró kis kuncogásokat hozott az életünkbe.
Vasárnaponként hazajött a délelőtti sétából, egy szék karfájára dobta a zakóját, kezet mosott és az újsággal a megterített asztal mellé telepedett. Sokszor hozott anyának - főleg tavasszal virágot.
- Apa, már megint nem öltöztél át! - aggodalmaskodott anya, mert tudta mi fog következni.
- Tudtam, úgy tudtam, hogy ez lesz, már megint belelóg a nyakkendőd a levesbe!
Erre apa levette a nyakkendőt, egy másik szék karfájára dobta, egy elképesztően huncut mosollyal kezet csókolt anyának és evett tovább. Ezt lehet, hogy nem érti senki, aki nem látta, de még anya sem haragudott rá.
Reggel, ha sietett, furcsa volt nála a sorrend. Először villámgyorsan mosakodott és felöltözött, aztán később csak rájött, hogy borotválkozni kell és úgy is tett, teljes díszben. Mielőtt indult nagymama fejét csóválva, nagyokat sóhajtva átnézte a fiát és letörölte egy törülközővel vagy az ing nyakán vagy a fülén maradt pici habot.
Télen, mikor naponta neki kellett felhozni a pincéből a nagy kosár fát, szintén felöltözött, reggelizett, aztán az utolsó pillanatban rájött - úristen a fa - lerohant a pincébe a fáért és mivel magas volt a zakója vállain mindig felhozott egy kis pókhálót, de nagymama résen volt.
Esőben mindig elfelejtett kint lábat törölni, szerencsére volt bent is lábtörlő, behozta a csöpögő esernyőt és a vizes táskáját letette az egyik székre. Minden egyes alkalommal megkapta a replikát, mindig megfogadta, hogy nagyon is igyekezni fog és rendes lesz legközelebb, de sosem sikerült.
Ne pirítsatok rám még magatokban sem, nem tehetek róla, apa lazaságai nagyon vonzóak voltak számomra és titokban irigykedtem, mert én nagyon jó kislány voltam.
Apát ismerte szinte az egész kerület, hiszen majdnem 40 éven át sokakat tanított, vagy a valakijüket. A tanítványai pontosan úgy imádták, mint én. Nem volt szigorú, a kedvességével vette le a lábukról a diákjait is. A lányok bálványozták, (anya szerint a nők is) húúú a ... tanár úr -  áhitattal súgtak össze a háta mögött.
Mindig meg megálltunk az utcán, mert beszélgetett, türelme és különös érzéke volt az emberekhez és bizonyára hatással volt rájuk a természetes kedvessége.
A kedvessége leírhatatlan, nem olyan, amit a szó maga jelent, amit elképzelünk, ha ezt a szót kimondjuk, kedvesség. Valami egész más volt, az egyénisége, az egyedisége volt benne, a szája szélén bujkáló, mindig némi kis huncutságra kész mosoly, a hangja nevetett és simogatott. Magas volt én meg kicsi, felnőttként is kicsi, bárhol, bármikor találkoztunk, gyerekkoromban ha hazajött, felnőttként ha meglátogatott apa mindig átölelt. Jól bele lehetett bújni az ölelésébe, ami mindig hosszú, meleg ölelés volt, azonnal biztonságot adott és feltöltött.
Volt valami átütő hangulatteremtő képessége. Nálunk nem csak úgy karácsony volt, vagy húsvét, vagy akár születésnap, ááá nem, apa "megrendezte" az ünnepeket. Nagyon szerettem ezeket az ünnepeket. Szeretett meglepetést okozni és nagyon jó érzékkel mindenkinek olyan meglepetés ajándékot választott, ami meglepte és garantáltan boldoggá tette.
Apa szerette a társaságot és szeretett mulatni, erre viszonylag kevés alkalom volt, de akkor mindent beleadott. Általában a társaság középpontja volt, mesélt, nevettetett, szórakoztatott mindenkit. Ha kellett énekelt, nótázott is.
Apa utat engedett az érzelmeinek, azt tartotta, nem férfiatlan és nem a férfiasságról szól, ha egy férfi megmutatja az érzéseit.Többször láttam meghatódni és sírni is, ha úgy érezte valaminek ki kell jönnie, nem szégyellte.
Azt mondta, az érzelmeink is hozzánk tartoznak, azokkal együtt vagyunk egészek, "ha nevetni kell, nevess, ha röhögni kell, röhögj, ha sírni kell, sírj, ha zokogni kell, zokogj, ha kiabálni kell, kiabálj, ha ordítani kell ordíts, mert nem lesz könnyebb és jobb, ha mindig mindent visszatartasz".
Nagyon nagyon sok mindent lehetne még apáról írni, de egyáltalán nem véletlen, hogy nem kézzel fogható dolgokat írtam róla, hanem az érzelmeiről, a kedvességéről írtam, próbáltam írni és ezek csak töredékek.
Tíz éves lehettem, amikor egy kedves prózai szöveg kíséretében ezt az idézetet írta az akkor kislányoknak divatos emlékkönyvembe:
"Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk." - mert ismerte önmagát és érezte, hogy
hasonlítunk.

____________________________________________________________________

Tavasz van, gyönyörű...

Bevallom most egy kicsit csalok, kegyes csalás, csak annyi, hogy idemásolom egy régi, 3 éves írásomat és közé teszem a frissen, idén készült képeket. Akkor még nem volt fényképezőgépem.

Gyönyörködtem...

Végigsétáltam szép lassan a faluba vezető úton és a természet hangjait és jeleit figyeltem. A cinkék nagyon vidáman és változatosan énekelnek, a verebek csapatostul járnak, csivitelésük már már "csatazaj", a rigók párosával kergetőznek, fütyörésznek a bokrok között, a harkályok egyre nagyobb erővel kopogtatják a fák ágait és a vadgalambok is igen csak búgnak.

A növények már majdnem teljes pompában zöldülnek és néha még kitartóan dacolnak a hűvös széllel. A kertemben a tornác előtt, közvetlen a kis járda szélén, ahol ha nem vigyázunk, rá is léphetünk (de nem tesszük) minden évben előbújik és kivirágzik néhány szál piros tulipán. Tegnap reggel vettem észre, hogy először kinyíltak. Direkt nem szedem ki őket és nem teszem máshova, így kedvesek háborítatlanul és dacolnak mindennel, kemény földdel, járdaszéllel és a rajtuk néha átugró kutyával.

A kapu előtt elterülő füves járda a téli autózás miatt kicsit megkopott, de a természet ereje rendíthetetlen, már teljesen életre kelt a gyepszőnyeg, "magabiztosan," az életet akarva.

A kiskaput ilyenkor tavasszal egy szépséges aranyeső bokor őrzi a nagykaput pedig egészen eltakarja egy virágzó meggyfa.

A hátsó kert és a ház fölé egy hatalmas fűzfa magasodik és messziről bólogat felénk.

Az út mentén mindig is megtalálható turbolya és tyúkhúr egyre élénkebb, bujább. Egész évben dúsan tenyészik. Egy pici csodával is találkoztam, egy védettebb helyen, egy bokor tövében egyetlen tő, egy szál százszorszép didereg a szélben. Néhány kicsi levélke között kuporog, pici rövid száron, olyan megható így egyedül. Nemsokára elborítja majd az egész rétet és az árokpartokat, mert kis barátja a korábban ébredő pitypang már sárgán virít mindenütt.

Itt most már egy százszorszép mezőt tudtam fényképezni, a focipályán.

Az én kis domboldalamon már szinte sárgára festik a füvet a tavaszi gólyahírek. A vadvirágok közül ők a korai kedvenceim. Többször is írtam róluk.

A gólyahírek elvirágoztak már, sőt a domboldalon lenyírták a füvet, így váltak láthatóvá a teraszos tücsöktanyák, sajnos a tücsök villámgyorsan lelép ezért egy képen sincs rajta. Naiv voltam, ehhez komoly természetfotós kéne.

Később aztán nehéz lesz ilyen pontosan követni az "eseményeket", mert a továbbiakban igen hevesen fog kivirulni a természet, elhalmozva bennünket minden gyönyörűséggel.

Hát íme a május, az ember nem győz kattintani, egyik csoda a másik után és hozzá még a virágillat.

Itt egy gyönyörű és hatalmas tulipánfa lenne a képen, de addig felejtettem el elvinni magammal vásárláskor a képet, hogy néhány nap alatt ez lett az elképzelt fotóból, virágsziromszőnyeg.

Ezek a pacik, különben pónik a kopottas téli bundát segítenek ledörzsölni egymásnak.

Egy hetes kiscsikó az anyjával, mindig elmozdultak mire kattintottam volna, így sikerült lekapni.

Ő pedig a házi Tücsök téliesen és frizurázva.

Nos a kutyus képét már nem tudom feltölteni, mert azt mondja töröljek néhányat, mert betelt, hát gőzön sincs hogy kell törölni, majd tanulmányozom.

Amúgy is nekem ezt még tanulni kell. A piszkozatban szépen elrendezek mindent, az én elképzelésem szerint, a képek helyét, a közöket és mire a helyére kerül  az egész kinézete, minden megváltozik.

Tücsökterasz

Ma egészen különleges élményben volt részem.

Gyalogosan sétáltunk be a faluba újságért. Nagyon szépen sütött végre a nap az időjárást tekintve szomorkás húsvét után.

Nálunk egy ilyen séta elég hosszú idő, pláne most még főznöm sem kellett. Ilyenkor kényelmesen bandukolunk és élvezzük a vidéki élet, azaz ebből is a természet minden szépségét.

Megállunk megkeresni, hogy melyik ágon fütyül a rigó, minden nap észreveszünk egy- egy újabb kivirágzó gyomnövényt. Irigykedve csodáljuk a kertek virágait is.

Még az illatok is elvarázsolnak, szippantunk egy nagyot az orgonaillatból, most ez a legszebb és a leggyakoribb. Mindenféle bordót, világos és sötétlilát, fehéret, egyszerűt és dupla virágút is lehet látni.

Nagyon szerettem volna megörökíteni a főtéren virágba borult hatalmas tulipánfát, de addig addig felejtettem otthon minden nap a fényképezőgépet, hogy már csak alatta látszik a sziromszőnyeg.

A gesztenyesor fái is észrevétlenül, egyik napról a másikra, mint a fenyőfák tele lettek gyertyadíszekkel. A méhecskék hatalmas koncertje hallatszik alattuk elsétálva.

A különlegesség hazafelé várt rám. Nagyon kedvelem az alkonyati  tücsökciripelést. Sosem láttam még élő tücsköt, csak rovartankönyvben fényképen. A férjem mutogatta sokszor a nagyobb, kerek, de nem függőleges, hanem befelé, vízszintesen lejtő lukakat, hogy azok a tücsöklukak. Érdekességük, hogy előttük, közvetlen a bejáratnál van egy kis lapos hely, ott sütkérezik napközben a tücsök.

Írtam már a gólyahíres déli fekvésű domboldalról. Most lenyírták rajta a füvet és eltűntek már a sárga virágok is. Ahogy elmentünk mellette a férjem csendre intett és  a dombocska aljához közelítettünk, óvatosan egész közel hajoltunk az oldalához és csodák csodája, legalább 4 luk előtt, félig kibújva ott sütkérezett a déli napsütésben a luk gazdája, a népszerű alkonyati hegedűs, a tücsök. Teljesen elvarázsolt a számomra különleges meglepetés. Nem volt nálam gép, bár ki tudja sikerül-e lekapni hirtelen akár egyetlen tücsköt is. Amikor az egyik véletlen észrevette a fejünk árnyékát villanásszerű idő alatt megfordult és elstartolt a lukban.

Mára ez volt a kis apró, amolyan "öreges" meglepetés.

Vannak képeim, ha nem is a tücskökről, de sajnos a másik gépen, ami éppen fel akarja mondani a szolgálatot, most mentegetem róla az írásaimat, mielőtt még baj lesz.

Aranyesők...

Ilyen az élet és mennyi szépséget kínál, például a természet.

Elhatároztam, hogy azért idén is csak kell írnom valamit a tavaszról. Ebben az évben a legnagyobb csodálattal az Aranyasők töltenek el.

Nézem ez a fantasztikus bokrot.  Ilyenkor néhány hétig pompázik aztán egész késő őszig szerényen meghúzódik a kertekben.

Legkorábbi tavaszhírnökünk, a hóvirág után ez a csodás növény látványosan, erőteljesen ünnepli a megújulást. Napsugaras,  sárga színével, aranyló nyarat idéző zuhatagával a természet mosolya. Kihívóan, vidáman belekiált a még nem teljesen zöld, éppen csak ébredező tájba, tavasz van, gyönyörű!!!

Tegnap aranyeső néző sétára indultam, fényképezőgéppel. Az idő nem volt olyan napfényes mint ma, de azért felteszem a fotókat.

A cseperedő, a több éves, a bokros, a formára nyírott tavasz hecegnőket.

Az utolsó kettő a mi kertünket díszíti.

Hát, ennyire voltam képes, mint fotós és mint egy fényképpel illusztrált írás szerkesztője. Ha rákattintasz egy képre, (el se hiszem) nagyobb lesz.

Első „szerelmem” nagy kinccsel rendelkezett, volt egy gitárja, egy dobozos gitár. A nagynénjétől kapta és a szomszéd bácsitól tanult gitározni. Sok türelme nem volt hozzá, de arra gyorsan rájött, hogy 3 akkordból gyakorlatilag, hogy lehet zenét csinálni. Akkoriban minden fiú álma egy saját zenekar volt.

Esténként a lakótelepi házak között egyik padon saját gyönyörűségünkre szerintünk remek zenét csináltunk és énekeltünk, fiúk lányok néhányan. A pad és a legközelebb eső ház között kicsi volt a távolság így a mi szórakozásunk akusztikai szempontból nem lehetett nagy élmény az ott lakóknak. Belegondolva, az hogy a pihenni szándékozóknak majd minden nap az 5 -10 főnyi kis csoport tele torokból történő óbégatását kellett este 8 -10 óra között hallgatni, mai ésszel érthető is.

Az az ember, akinek az ablaka alatt ültünk, különösen a "bögyünkben" volt. Sportot űztünk belőle, hogy még csak tévét se tudjon nézni. A dolognak a lényege az irigység volt, mert igazából akkoriban keveseknek volt jó tévéjük, neki meg a tetőn még antennája is volt. A szalagkábel a tetőről a falon kívül jött le a földszinti lakásához, ezt - hiába próbáltuk mi lányok mérsékelni őket – a fiúk kívülről ollóval szégyenletes módon időnként elvágták. Szóval, minden oka megvolt rá, hogy ne szeressen minket.

Történt egyszer, hogy az ilyen zenés baráti estünk alkalmával megjelent egy kutyás rendőr. Mint utóbb megtudtuk, a földszinti „haragosunk” éppen elunta zenénk élvezetét és kihívta a rendőrséget.

A rendőr szigorúan ránk förmedt, mondta hogy szedjük össze magunkat és menjünk be vele az őrsre. Az őrsön egy kis előtérben várakoztunk, egymással szemben lévő két padon üldögéltünk, mint verebek a villanydróton, majd megjelent a rendőr elvtárs, hogy felvegye az adatainkat.

Születési hely, idő, anyja neve, lakcím, apja, apja munkahelye, mindent, ahogy kell, mert hát fiatalkorúak voltunk. A gitáros fiú, a „barátom” volt a sorban az utolsó. A biztos úr kezében a notesszal írta az adatokat és közben egyre csak a gitárt nézte. Majd így szólt a fiúhoz a gitárra mutatva:

• Magáé ez a citera cimbalom vagy mi a szakramentom? (pont így)

• Az enyém – mondta a fiú határozottan!

• Hát ezt akkor elkobzom!!

• Hát ezt biztos nem – mondta hetykén a fiú!

Közben azért folytatta az adatfelvételt, a fiú kikérdezését, pattogtak a szavak:

• Apja foglalkozása?

• Pártalkalmazott.

A rendőr szeme egyből kikerekedett és másképp, kicsit barátságosabban folytatta.

• Munkahelye?

• Kerületi pártbizottság.

Ekkor a következő történt, a kezében levő jegyzetfüzetből kitépte a lapokat és szónokolni kezdett:

- Fiúk, lányok - mondta - én ezt most innen kitéptem.

- Ide figyeljetek, én is voltam fiatal és amikor kurjongatni akartam, kimentem a falu szélére - itt ugyan nincs falu széle - de vannak üres grundok, menjetek oda és ott kurjongassatok.

- Most pedig menjetek szépen haza, mintha itt se lettetek volna.

Ezt a régi történetet csak azért meséltem el, mert mintha kezdeném úgy érezni, hogy visszaköszönt ránk a régi világ ebben az új világban.

Nagyapámat és a Terust már említettem a kis novellákban...

Kicsi gyerekként gyakran nyaraltam a nagyapáméknál vagy csak levegőváltozásra vittek oda. A Kemenesalján egy kicsi faluban laktak, Győrtől 21 kilométerre, Ravazdon.

Nagyapám hatalmas házában mindig csend volt, de nem megnyugtató csend, hanem mesterséges, megkövetelt, feszült csend. Mindenki azért volt csendben, mert félt nagyapám hirtelen feltámadó haragjától. Szegény öreg nem élt békében sem saját magával, sem a világgal.

Csak egy példa. Nagyapa minden nap pontban 12-kor az asztalánál ült és hallgatta a rádióban a déli híreket. A nagynéném, a Terus háttal neki, nagyon óvatos és csendes mozdulatokkal mosogatott és mindent rögtön a helyére tett. Oldalt, elérhető távolságban lógtak a deszkák és fakanalak. Aki tudja ezer éve, hogy minek hol a helye, szinte oda sem néz csak akaszt. Ez történt a nagynénémmel. Egy jókora deszkát a helyére akart akasztani, de az leesett. A csendben, a kövön hatalmasat szólt. Nagyapám felállt, egy mukkot nem szólt, nem nézett senkire, felvette a deszkát és a dermedt csendben kiment a fáskamrába. Ott fogta a baltát és felhasogatta a deszkát, aztán bejött, visszaült a helyére és tovább hallgatta a rádiót. Ez sokkal félelmetesebb volt, mintha mondjuk ordított volna.

Nagyapámat nem nagyon mertem megszólítani, mindig az arcát lestem, hogy milyen kedvében van. Az a megtiszteltetés volt osztályrészem, hogy egy asztalnál ülhettem vele. Az asztal rövidebb oldalán, belül a fal mellett volt az én helyem.

Itt kezdődött a napi bajok első felvonása. A közös reggeli. Persze mindig fel akartak erősíteni egy kicsit, így hát kecsketejből kaptam kakaót. Először is utáltam a kakaót és a tejet is. Ha valaki látott már annál undorítóbbat, hogy a kakaó felszínén ott úszkálnak a sárga zsírpacnik, az nyugodtan szóljon. A házi kenyeret, hát ahogy vesszük, nem igazán szerettem, de megettem, vajas kenyeret kaptam. (csak miattam vettek vajat) Igyekeztem csigalassúsággal enni a kenyeret és mondogatni, hogy  forró a kakaó. Valahogy ki kellett várni, hogy nagyapám befejezze a szalonnázást és kimenjen, akkor gyorsan a moslékos vödörbe öntöttem a kakaót. A nagynéném, a Terus rájött egy idő után, de nem szólt. (a vajas kenyér maradéka meg titokban mindig a kutyáé, Bogáré volt)

A délelőtt folyamán, ha valami még hiányzott, előfordult, hogy engem küldtek el egy cédulával vásárolni a falu egyetlen boltjába. Ha ez 10 óra előtt történt, összetalálkozhattam akkori vidéki életem legszörnyűbb rémálmával, a legelőre poroszkáló tehéncsordával. Egyetlen tehéntől is féltem, nem soktól. Nem volt ám ott járda, úttest, meg beton csak a bokáig érő finom por. Jókora porfelhőt csaptak a tehenek, prüszköltem tőle, de ez volt a legkevesebb. Azon igyekeztem, hogy a lehető legjobban szinte beleolvadjak valamelyik kerítésbe.

A tehenek elvonulása után már csak a boltban harsányan hangoskodó falubeliek látványával kellett megbirkóznom. Picike kislány voltam, mire észrevett a boltos jó néhány embert előreengedtem. Mikor végre hazaértem, csak legyintettek, biztos elbámészkodtam. Csak a kutya várt toporogva a kertkapuban.

Az ebéd volt az újabb gyötrelem. Nagynéném, a Terus nagyjából tudta, mi az amit végképp nem tudok megenni, azokat azért ritkábban főzte. Ebédkor is a lassú nyammogás, az étel kavargatása, fújdogálása, volt a legjobb taktika. Nagyapám közben is az újságot olvasta, elég gyorsan befejezte az evést és azzal állt fel, "aztán megedd ám mindet". Vagy megettem vagy nem, de sosem gyarapodtam egy cseppet sem, inkább akkor, amikor hazavittek és a jó levegő hatása miatt jóízűen ettem az otthoni nagymamám direkt nekem készített finomságait.

A délután azon része, amikor nagyapám aludt az én időm volt, vagy a kertbe mentem vagy a titkos helyekre.

Az este volt a legrosszabb. Korán kellett lefeküdni és egyedül. Próbáltam húzni az evést, ami általában hideg vacsora volt, ezt szerettem a legjobban, valami kenyérrel,  paprikával, paradicsommal. Ki kellett mennem egyedül még utoljára az udvari vécére. Ősszel és télen már olyankor sötét volt az udvar, hiába vittem az elemlámpát, hiába kísért hűségesen a kutya, akkor is szörnyű volt. Nem volt elég a sötét még attól is tartottam, hogy beleesek a túl nagy lukba. (otthon este sötétben már bili volt, amíg kicsi voltam) A mosakodáson is próbáltam időt nyerni, de sürgettek. Hat és hét között menni kellett, a nagynéném csak bekísért, égve hagyta az Ő éjjeliszekrényén a kislámpát, ami hozzám alig világított. Hát bizony féltem. Nyakig húztam a dunyhát, alig mozdultam és figyeltem a hangokat a konyhából. A hatalmas ablakokon spaletták voltak és nem húzták be teljesen mindegyiket. A kapu előtt pont egy lámpa állt és nagyon érdekesen szűrődött be a fény. Az utcai járólelők, vagy állatok árnyékai növekvő majd kisebbedő árnyékokként vonultak végig a plafonon a szerint, hogy merről jöttek. Nem tudtam mik azok és mindenféléket képzeltem és persze féltem, de nem tudtam levenni a szemem róluk. Nem aludtam egészen addig, amíg 10 után be nem jöttek a nagyapámék is szobába és Ők is aludni tértek. Csak tettettem az alvást. A reggel sem volt jobb, csak kevésbé volt félelmetes, mert akkor világos volt és az élet, az udvar zajait, az állatok hangjait hallottam. Nem volt szabad 8 óra előtt kimenni, pedig sokszor fent voltam, kukorékoltak a kakasok, ugattak a kutyák és Ők sem keltek miattam csendesen. Ha véletlenül a nagyapám korán elment valahová, akkor jobb volt a helyzet, mert azt ehettem, amit kértem.

A Terussal...

A Nagyapáméknál töltött nyaralások legszórakoztatóbb részei a rokonlátogatások voltak. Tercsi nénémmel, vagy ahogy a húgai hívták Terussal vásárlás közben mindig betértünk az útba eső rokonokhoz. Ezek a rokonok többnyire az Ő unokatestvérei voltak - akikkel szívesen elpletykálgatott egy kicsit Ő maga is, ez neki is szórakozás, változatosság volt - pontosabban az elhunyt nagymamámnak az első világháborúban elesett első férjének a családja lakott szerte szét a faluban.

A legjobban Julcsa nénit szerettem. Vastag hangú, jó kedélyű, termetes asszonyság volt és nagyon szeretett engem, a maga nekem szokatlan harsány módján. Ők több tehenet tartottak és többnyire kis boci is volt az istállóban, amit természetesen megnéztem. Nagyon szerettem az aludttejet, ma is kedves emlékem a Julcsa néni külön nekem félretett aludtteje. Mesziről kiabált, ahogy meglátott,

- Gyere, gyere kisbogaram, Julcsa nénéd megtöltötte ám neked a kisköcsögöt.

Az az aludttej olyan remegős, hűvös, friss volt, megállt benne a kanál, a rossz evő kislány eltüntette egy cseppig.

A Julcsa néni semmire se volt rest, hogy a kedvembe járjon.

- Gyere aranyom, nézzük a kis kacsákat, vagy a csibéket, kis lilik is vannak Julcsa nénédnek.

- Nézd csak milyen kis pelyhes, megfoghatod ám!

Megfogta nekem a cicát, a kutyát, a kiskecskét, hogy simogassam meg nyugodtan.

- Ne félj tőle aranyom, nem bánt, olyan  csepp, min Te vagy.

Julcsa nénémnek nagy türelme volt hozzám. Én meg élveztem azt a törődést és játékosságot. Sokszor volt lángos vagy rétes, ezek a falusi asszonyok mindig sütöttek valamit.

- Hoho, nem mehetsz el, míg meg nem kóstolod, mit sütött Julcsa nénéd,  nézd csak mi van itt a szalvéta alatt, neked tettem félre. Ez így ment mindig

Néhány házzal odébb Zsófi néni lakott, egy csendesebb, idősebb néni. Itt mindig valami gyümölcsöt kaptam és csak néhány kurta szót beszéltek a nagynénémmel.

- Megvagy Zsófi? - így a nagynéném

- Jól vagyok, megvagyok csendesen - válaszolt a másik

- Majd délután menek kicsit a laposba, hozok e kis ződbabot. (a lapos faluszéli föld volt)

Zsófi néniről az a szóbeszéd járta, hogy csendőr volt az ura, nagyon daliás, csélcsap ember hírében járt és régen, mikor még élt, nagy házat vittek.

Középtájon állt a bolt. (akkor a falu jobbára csak egy hosszú utca volt) Mindig vártak néhányan a kiszolgálásra és közben beszélgettek. Olyan ott nem volt, hogy két ember szótlanul álljon a sorban.

- Mi van Terus, kis kosztosod van, nincs elég dógod? - szólt oda valaki

- Jó kislyány ez, nincs ezzel baj, a Hildájéé, kell neki a jó levegő.

A bolt után még betértünk a "fekete" Mariskáékhoz. A faluban sok embernek volt az azonos vezetéknevűek megkülönböztetésére ragadványneve. Ilyen volt a "fekete"  (Kelemen) Mariska is, mert volt másik Kelemen Mariska. Fekete Mariskának volt egy velem egykorú kislánya is, a Kismariska. Játszani tudtunk egymással, de a tájszólás és a furcsa artikulációja miatt egyetlen szavát sem értettem. Inkább a bátyjával beszélgettem, szakmunkás tanuló lehetett, mert mindig szerelt valamit, értelmes fiú volt és akármilyen kicsi is voltam, válaszolgatott nekem. Nagy gazdaság, nagy udvar, szerszámos kamra, gépek, sok érdekesség volt ott és a fiú mindenféléket mutogatott nekem. Talán hozzá lehetett szokva, hogy türelmesnek kellett lennie a húgához. Mariska néni is mindig kínált valamivel, hol pogácsát sütött, hol lángost, hol palacsintát, hol főtt kukorica, hol pattogatott kukorica került a kis gyerek asztalra, ami ott állt a veranda előtt, ott játszogattunk. Itt általában több időt töltöttünk, a Terus meg a Mariska egyidősek voltak és közeli unokatestvérek, jól elpletykáltak. Ha már nem tudtam valamit megkóstolni, szalvétába csomagolták és a kis kosaramban hazavittem. Mindig nagy becsben tartottam ezeket a kóstolókat, mert otthon nem volt soha csemege.  Innen már csak hazamentünk, ha csak nem a szőlőhegyre, de az már külön történet.

Ha hazafelé találkoztunk szekérrel, traktorral, vagy állattal, akkor nem volt más dolgom, mint a nagynéném bő szoknyájába bújni.

Olyan módon beszélgetni, ahogy otthon a nagymamám vagy az apukám szokott, a nagynéném sem beszélgetett velem, mert nyilván az Ő szemében is "csak egy kislány voltam".

Mindig szerettem piacra járni, főleg amikor még volt is pénzem hozzá.

Piacra menni legjobb a nagymamával volt. A nagymamám nem sietett, alaposan nézelődött, mindenütt válogatott, ha nem engedték akkor is és Ő még alkudott. Az egy játszma.

Mindig már a piac vége felé mentünk. Volt még áru bőven, csak már az árusok mentek volna haza, főleg az őstermelők, akik a környékről jöttek még lovaskocsival. Na ezért lehetett alkudni. Nagyanyám megnézte az árat, gyümölcsnél és zöldségnél.

- Két forint? Egy ötvenért elviszem!

- Annyiért nem! Egy nyolcvan!

- Rendben,  de adja az egészet!

- Nem bánom vigye! Úgyis mennénk már! -  így zajlott.

A nagyi elégedett volt, vásárolt is és úgy érezte spórolt is, meg beszélgetett.

Anyám folyton rohant, cetlire volt írva minden és célirányosan közelítette meg a vásárló helyeit. Alig győztem rohanni utána. Azért mentem, hogy segítsek cipelni és olykor külön sorba állni, amíg Ő mást vett.

Én szombatonként, ha be volt tervezve, főleg minden második szombaton, mert akkor a gyerek az apjánál volt, délelőtti szórakozásnak tekintettem a piacot. Szerettem a piacot az áruk szépségért is, a színekért, sok szép egészséges gyümölcs, zöldség látványáért, az árubőségért, a választékért.

Először vásárlás nélkül körbenéztem. Volt egy meghatározott útvonalam. A csarnokban, ahol az állandó standdal rendelkező árusok voltak csak a tojást, a túró tejfölös sort és ha szezonja volt az erdei gombásokat néztem meg.

A kavalkád, a nagy választék, az ínyenc portéka mindig a csarnokon kívül az őstermelőknél volt. Szóval körbementem a 4 soron. Akkoriban az árakat nem néztem. Szemre vásároltam, ami megtetszett vagy megkívántam, vagy amiről hirtelen eszembe jutott, mit készítenék belőle, azt vettem meg. Leveszöldséget mindig, paprikát, paradicsomot, legalább két háromféle gyümölcsöt, almát mindig, régen még volt jonatán, a kedvencem, ha lehetett szőlőt, őszibarackot. (nyáron) Ha éppen kellett krumplit, a közepes nagyságú, nagyjából egyformákat szerettem, de sosem vettem sokat. (cipelés)

Előfordult, hogy még kóstolni is lehetett. Kedves mosolygós, fejkendős nénikék figyelték a nézelődést, előkerült a bicska, kanyarítottak egy darabkát az almából, barackból, odakínálták a szőlőfürtöt, "kóstolja meg, kedves, nyugodtan, nem sajnálom". Volt olyan, akihez aztán visszatértem, mert lehet, hogy nem a legszebb, a legnagyobb volt a gyümölcse, de nagyon finom és néha még el is tettek nekem. Több éven át egy kis nénike főleg málnát, meg ribizlit, mert azt többnyire szörpnek vitték és nagyban én meg csak enni és nem sokat. Tudta, hogy megyek, csak nem korán.

Egy időben a zöldség gyümölcs piac hátul kibővült a mindenféle áruk piacával. Persze itt is körül kellett néznem. Itt általában apróságokat vettem. Pipere dolgokat, ha olcsóbb volt, mint az üzletben, apróságot, egy rúzst, egy dezodort, egy szappant, szemfestéket és ott voltak a kövek. Volt egy néni, akit mindig meglátogattam. A türkizből, gránátkőből, ametisztből, hegyikristályból készült csecsebecsék voltak a kedvenceim. Van ám gyűjteményem.

Hát ez volt számomra a piac. Aztán ha már hátul voltam, nem mente vissza az utca elejére a villamoshoz, hanem haza gyalogoltam hátul a kertek alatt, árkon bokron át. Előfordult, hogy útközben rám dudált valamelyik szomszéd, vagy éppen ügyfél, hogy még gyalogolni sem kellett tovább.

Aztán otthon élvezettel szortíroztam a zsákmányt. Mindent eltettem a helyére, speizba, hűtőbe. Ha a gyerek nem volt otthon, nem főztem, a gyümölcsöket megkóstoltam azonnal, elég is volt ebédnek. Este meg salátát ettem, ez volt a zöldség, gyümölcs nap, persze akkor még nem volt ez olyan népszerű, meg szükségem sem volt rá, de szerettem mindkettőt.

Még a végén azt mondjátok piacot nyitok...

A hentesbolt már sokkal komolyabb üzlet, mint a tejbolt. Nem kifejezetten volt  az én "asztalom". Sokáig elfogódottsággal léptem egy hentes boltba, még felnőtt háziasszonyként is. No, de ne szaladjak előre.

A húsvásárlás kérem szépen, az hogy az ember lánya szép, friss és megfelelő húst kapjon, komoly szakértelmet igényel.

Mindig nagyon irigyeltem anyámat, mert Ő elképesztő magabiztossággal vásárolt húst, nem tudták becsapni a legrafináltabb hentesek sem. Ennek ellenére volt hentese, mert kérem a jó háziasszonynak régen nem gyógyszerésze, bankára és könyvelője volt, hanem pl. hentese.

Mivel piac közelében laktunk nem volt nehéz dolgunk, volt a piacon és körülötte vagy 4-5 hentesüzlet. Azért midig körbejártuk mind az 5-öt, hogy nincs-e valahol valami extra, de végül kikötöttünk anyám hentesénél.

Minden hentes üzlet ott olyan volt, a piac részeként, mint egy üvegkalitka, üvegpolcokon, tálcákon álltak a különféle már megkezdett kisebb húsdarabok és a hentes feje fölött nagy kampókon a nagyobb darab húsok lógtak. A háta mögött a nagy daráló, a darált hús friss készítésére. Előtte egy hatalmas vastag fadeszka, és a kések, oldalt a mérleg. Kis ablak előtt álltak a vevők.

Anyám már a sorban álláskor jól körülnézett, kiszemelte a megfelelő húst, eldöntötte mit fog főzni belőle. Szakértelme onnan eredt, hogy vidéki lányként hajszálpontosan ismerte a disznóhús minden fajtáját, hogy az hol van a disznón és mit lehet főzni belőle és az elnevezéseket is tudta. Azt is látta a húson, fiatal állat volt-e és ugyanígy a marhával.

- Jó napot Józsikám! - hangosan, magabiztosan anyám

- Mutassa nekem, ott azt a balról harmadik darabot, azt a diót!

- Erre tetszik gondolni?

- Arra Józsikám, arra, mutassa csak a másik oldalát is!

A hentes mindig úgy fordítja a tenyerében a húsdarabokat, hogy borzasztó ügyesen a zsírosabb, cafrangosabb rész mindig eltűnjön. Na, anyám ezt is tudta, ha nem volt szép a hús, másikra mutatott.

- Jó, lesz, 70 dkg-t vágjon Józsikám, de ne egy kilót!

- Józsikám levágta, becsomagolta, a pultra tette.

- Még valamit adhatok, a kedves vevőnek!

- Még 30 dkg marha leveshúst kérek, ott az a darabka jó is lesz!

- Józsi mér, 40 maradhat?

- Persze, Józsikám, köszönöm!

Fizet és mosolyogva elköszön anyám, Józsi meghajolva köszön, "várom máskor is" jelszóval.

Ezzel szemben én mindig úgy vásároltam húst, hogy soha ki nem ejtettem a számon a hús nevét, hanem csak kinéztem egy nekem tetsző darabot, drukkoltam, hogy előttem el ne vigyék, aztán rámutattam és kész.

Aztán egyszer csak egy öreg barátnőmtől tanultam egy trükköt, azóta ezt alkalmazom. (sőt elsőre bejött, úgyhogy azóta működik) Mindig ugyanaz a hentes. Ez vidéken nem nehéz. Az idő is több, nincs sor sem.

Köszönök, nézegetem a húsokat, a hentes előbb utóbb kérdez

- Mit tetszik kérni? - és ekkor jön a trükk

- Egy jó kis vadast szeretnék csinálni, kéne nekem valami szép sovány, fiatal marha..

- Adok én magának olyan finomat, hogy mindig ide fog jönni, mennyi kell?

- 60 - 70 deka körül, azért mondok mindig két számot, mert akkor valahogy kijön

Fizetek, megköszönöm, eljövök. A trükknek van még egy megerősítő lépcsője. Legközelebb, lehetőleg hamar újra megyek a henteshez.

Először kérek néhány ismert dolgot, aztán elmondom

- Hát tényleg, nagyon finom húst adott nekem múltkor, olyan gyorsan megpuhult és finom lett. Máskor is csak ide jövök, csak magához!

- A hentes boldogan vigyorog, - ugye mondtam én magácskának.

Innen minden a továbbiakban tökéletes. Mindig kiváló húst kapok. Pár szót beszélgetünk. Ha valamit kérek és úgy gondolja nem a legjobb, szól, hogy most ezt ne, nem ajánlom, ha a pulton nem a legszebb az áru, hoz a raktárból nekem másikat, a csirkecombokat, ha kérem elvágja, a kocsonya körmöket szintén, a karajt és a tarját elválasztja a csontjától...

Az a legszebb az egészben, hogy ezért nem tettem semmit, még a visszajáró 5, 10, 20 forintot sem csúsztattam vissza soha.

Így én a hozzá nem értő, a húsbolttól sokáig ódzkodó, húsvásárlást halogató háziasszony hús ügyben gondtalan vagyok.

gyerekkori emlék

Gyerekkoromban, úgy 5 - 6 éves korom tájékán már voltak "állandó megbízásaim", főleg nagyanyámtól.

Minden második nap a nagyanyám számára tejet és kenyeret hoztam a Tejboltból. Mindig csak ezt a kétfélét, hogy ne legyen túl bonyolult. Nem kellett úttesten átmenni és egyébként is ügyes, megbízható kislány voltam, ezért küldtek már ilyen kicsiként vásárolni. Az egyik kezemben hozhattam a világoskék zománcos tejeskannát, a másikban a szatyrot, benne a fél kiló kenyérrel és a már üres pénztárcával, ez nem volt túl bonyolult. A szatyor az a fajta volt - biztos ismeritek - ami úgy nézett ki mintha spárgából csomózták volna és ugyanabból az anyagból volt a füle is. A pénz meg pontosan ki volt számolva.

Szerettem vásárolni és szerettem a tejboltot. Útközben azért bámészkodtam egy kicsit, aztán mikor közel értem a tejbolthoz, döntő kérdés volt számomra, hogy ne legyen a boltban sorban állók között ismerős, főleg két személy ne, akiket különösen igyekeztem elkerülni. Az egyik egy idősebb, amúgy kedves utcabeli bácsi, akinek volt egy kellemetlen szokása, mindig megcsipkedte az arcomat, valahogy a két behajlított ujja közé csippentette a húsomat és kicsit megcsavarta, szóval utáltam. A másik szintén egy idősebb ember volt egy néni, vastag szódásüveg szemüveget viselt, mindig kócos volt és mert rosszul látott túl közel hajolt és kellemetlen szagú, magyarul büdös volt a szája. Szóval, ha ez a két ember nem volt a közelben, akkor szabad volt a vásárlás. Ha bent voltak a boltban, kicsit még bámészkodtam.

A tejboltot azért szerettem, mert minden kék, fehér volt és tiszta, ez akkor nekem nagyon tetszett. A portál ablakait kék keret övezte, a kiírás kék alapon fehér betűk, a polcokat kékre festették és a sajtokat, juhtúrót, túrót tartalmazó kék dobozok hófehér gézzel voltak letakarva. A zsömlék, kiflik, pacsnik, pogácsák, mákos puffancsok, perecek pedig gusztusos kosárkákban várták az eladást. A kenyerek sorban oldalukon álltak egy hosszabb polcon. Az illat pedig, ami a kis üzletet jellemezte már az utcáról érződött, a friss kenyér és friss péksütemény utánozhatatlan finom illata.

Még egy jellegzetessége volt a üzletnek az ablak előtt két - akkoriban szabványos – asztal állt, ahol állva lehetett reggelizni. Nehéz talpon, talán alumínium csővázon szögletes lap, a borítás szintén kék, ilyen volt az asztal, magasabb kicsit a körbeülhető asztaloknál. Mindig két három ember falatozott az asztaloknál, pöttyös bögréből friss tejet ittak és valamilyen péksüteményt ropogtattak hozzá. Szinte hallom a roppanásokat, ahogy falatoznak. Nem voltam sosem jól evő gyerek, de ezt mindig élvezettel nézegettem.

Amikor rám került a sor, a kiszolgáló hölgy mindig mosolyogva köszöntött és türelmesen várta, hogy kihámozzam a szatyorból a pénztárcát. Kivette a pénzt, kimérte a kannába a tejet, füles mérőkanalak voltak a nagy tejeskanna nyakára akasztva, levágta a kenyeret, üdvözölte a nagymamámat és figyelmeztetett, hogy vigyázzak hazafelé.

Néha kaptam egy friss, ropogós sóskiflit, csak úgy. Olyankor odaálltam az ablak mellé és mint a nagyok, ott helyben megettem a kiflimet.

Az ünnepi előkészületeket tervezve - bár még kicsit korán van - eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok.

Akkor még számomra nem volt tervezés, előkészületek, sütés, főzés, vásárlás csak a gyermeki kíváncsiság és izgalom. Mi az öcsémmel már hetekkel karácsony előtt szenvedélyesen kutattunk az egész házban, hátha megtaláljuk az angyalok ajándékokat bújtató rejtekhelyét. Sosem jártunk sikerrel, így hát előbb utóbb belenyugodtunk, hogy minden marad a régiben, azaz meglepetés lesz, csak ki kell várni.

A várva várt napon már alig fértünk a bőrünkben. Valahogy eljött azért a délután, édesanyánk előre megterítette a nagyszobában az ünnepi asztalt, mindenki szépen felöltözött, (igen, otthonra felöltöztünk, ünneplőbe) és mi gyerekek átmentünk a nagymama szobájába, hogy az angyalok zavartalanul elkészülhessenek a fadíszítéssel és az ajándékok elrendezgetésével. A nagymamám mesével próbálta múlatni az időt. Legtöbbször arról mesélt, hogy náluk hogyan volt a karácsony, ezt a történetet minden évben szívesen hallgattam újra.

Sokan voltak testvérek. Már hónapokkal karácsony előtt a hosszú téli estéken nagymamájukkal és édesanyjukkal elkezdték saját maguk készíteni a karácsonyfára szánt díszeket. Rajzoltak, festettek, ragasztottak lelkesen. Diót, mogyorót mártottak ezüst festékbe, papírból készítették a girlandokat és papírból vágtak különböző színes figurákat, díszeket. Még a szaloncukor is házilag készült, egy nagy fazékban a sparhelton. A torkos gyerekek bizony sokszor megégették a kezüket a forró masszával. Amikor kihűlt, kiskanállal adagolva az egész évben gyűjtögetett sztaniol papírba csomagolták. Az ünnep napján az édesapjuk már kora délután behozott az erdőből egy szép nagy fenyőfát és felállította a sarokban. A gyerekek a nagy asztalra odarakosgatták a sok sok saját kezűleg készített díszt, a szaloncukrot, a gyertyákat és szép csendben várták a nagymamával a másik szobában, éppen úgy, mint mi, hogy az angyalok feldíszítsék a fát és a Jézuska odategye az ajándékokat. A csoda érkeztét, az izgalmak végét akkor is ugyanúgy a csengő hangja jelezte, mint a mai napig.

Apám csengetett a hagyományos kis karácsonyi csengővel. Azonnal átsiettünk az ünnep színhelyére nagyanyánkkal a nyomunkban. A szobát csak a gyertyák fénye világította meg. Nagyon szépnek láttuk a karácsonyfát és nagyon ünnepélyes érzés volt az egész. Halkan szólt a karácsonyi lemez, amit apám már előre odakészített, a lemezjátszó tűjét a megfelelő számhoz állította. Mikor vége volt a zenének anyám lábujjhegyen odament a fához és meggyújtotta sorban a csillagszórókat, közben a mennyből az angyalt énekeltük. A gyertyák és a csillagszórók csodálatos, szinte misztikus fénybe vonták a fát és fenyőillatot éreztünk. Mi gyerekek fújtuk el a gyertyákat. Ekkor még apám felolvasott a szintén előkészített valamilyen karácsonyi irodalomból vett regényrészletet vagy verset. Ez leírva túl prózai, de nagyon hangulatos volt, szerettem.

A „ceremónia” lámpafényes részénél mi gyerekek már az ajándékok felé kacsingattunk, azt figyeltük a fa alatt melyik csomag kinek rejt meglepetést. Apám a meglepetésekben is nagy volt. Mindig voltak megbeszélt, voltak titokban vágyott, de azért tudható ajándékok és ezen felül apámnak a külön meglepetései mindenki számára.

Az ajándékok megkeresése előtt még hátra volt a „boldog karácsonyt puszi és ölelés”, mindenki, mindenkivel, néhány könnycsepp nagyanyám és anyám szemében, aztán a bontogatás, a játék.

Amíg gyerekek voltunk a felnőttek persze kicsit rájátszottak a kitalálósdira, „nicsak, kire kacsingat az a helyes kis csomag, vagy húha, mi van abban a nagy dobozban, csak nem társasjáték, ááá, az a szép kendő, tán nem a nagyié...és hasonlók...”

Apám a világ legkedvesebb, legérzelmesebb, legszeretetreméltóbb embere volt, ahogy figyelte az ajándékok hatását az ő férfiszemében is mindig ott csillogtak a meghatódás könnyei.

Miután mindenki megtalálta az ajándékát és lelkesen örültünk, következett az ünnepi vacsora.

Ünnepi abrosz, féltett étkészlet, örökölt ezüst evőeszköz, ólomkristály poharak, damaszt szalvéták, mind a múlt emlékei...

Kétféle menüvariáció létezett vagy a hideg változat, vagy a meleg.

A meleg egyszerű, halászlé, rántott hal sült krumpli, tartármártás. Ez csak anyámnak volt macerásabb, mert frissen készítette, a halszeletek a serpenyőből forrón kerültek a tányérokra, akkor még nem volt fritőz.

A hideg változat előre odakészített tálakon várt minket. Ecetes, hagymás, szafaládékarikák, ecetes, hagymás krumplisaláta ez a nagyi hagyományos receptje, majonézes francia saláta, kaszinótojás, tormás sonkatekercsek, szardínia és ruszli. A felnőttek valami finom márkás bort ittak.

Ha valaki még tudott enni, aprósütemény, vaníliás karika, diós, azaz pozsonyi kifli (nagyitól) és beigli, diós, mákos. Én már akkor sem ettem süteményt.

A vacsora mindig nagyon kényelmesen, hosszan elhúzódóan zajlott. Apám közben meg- megállt az egyes újabb fogások megkóstolása között, nagy ínyenc volt, és mesélt, többnyire mókás régi történeteket.

Vacsora után mindig közösen játszottunk valamit, vagy kártyáztunk, vagy társasjátékoztunk. Ilyenkor együtt szórakoztunk, ünnepeltünk legalább éjfélig.

Lehet, hogy ez a kép túl idilli, de Apám olyan ügyesen csinálta, akkora hangulatteremtő mester volt, hogy ilyenkor pár napig tökéletes béke volt anyám és nagyanyám között is és köztünk testvérek között is.

Szerettem ezeket a karácsonyokat. Már mikor elköltöztem is mindig együtt karácsonyoztunk, és ilyen volt, amíg apám élt. Utána többé nem volt családi karácsony.

Házasként, kicsi gyerekkel én próbáltam a saját családomban hasonló ünnepeket létrehozni, de ki tudja, tán a gyerekkor varázsa, sosem volt olyan szép.